november 26 - december 1. Birtamod/Nepál (eszti)

Pénteken reggel ismét az állami iskolában kezdünk. A gyerekek már eggyel bátrabbak, de nem hiszem,hogy sokat értenek belőlünk, pedig próbálunk nagyon lassan, egyszerűen beszélni. Itt velünk van az angol tanár, úgyhogy amikor nagyon reménytelenek az arckifejezések, fordít kicsit. Nem csak az ablakok hiánya mutatja, hogy nem Magyarországon vagyunk, ha valaki nem figyel, jókorát kap a fejére. A két óra után elbúcsúzunk az itteniektől, folytatniuk kell a tananyagot. Egy jeep tetőcsomagtartóján utazunk át a privát iskolába, amikor hívnak minket, hogy 80 km-re innen van egy két napos konferencia, ahol szeretnék, ha beszélnénk a pozitív gondolkodásról :) Kikérjük magunkat a suliból, és egy óra múlva már buszozunk is Biratnagar felé. 3 óra idegkuszáló rázkódás után megérkezünk, és mielőtt igazán magunkhoz térnénk, már hallgatjuk az előadásokat nepáliul. Mi a tokot keresünk mi itt? :) A második nap, miután már x órája próbálunk érdeklődő arckifejezéssel figyelni a számunkra teljesen érthetetlen beszédekre, kérik, hogy adjuk elő a mi sikertorténetünket :) Ilyen nem nagyon lévén, mesélünk egy kicsit arról, hogy hogyan segít nekünk a meditáció, meg hogy vicces, hogy ők kérnek minket, hogy a pozitív gondolkodásról beszéljünk, mikor pont ezt próbáljuk a nepáliaktól eltanulni, akik százszor jobbak ebben :) Kapunk egy szép kis bizonyíványt, hogy résztvettünk a konferencián, eszünk egy csoda ebédet, aztán elindulunk hazafelé, Birtamodba.

Vasárnaptól új hét kezdődik az iskolában (itt csak a szombat a szabadnap), úgyhogy szorgosan járunk a kis privát iskolánkba. A Miki az elejétől kezdve tok jól nyomja, nekem egy kicsit nehezebben megy, hogy mindig megtaláljam az életkornak megfelelő hangot. Lassan azért jovok bele a dologba, és egyre konnyebben telik el az a 40 perc. Hétfőtől kérjük, hogy had menjünk be együtt egy terembe, és innentől kezdve már tényleg igazi szórakozás az egész, nagyon jól elvagyunk a gyerekekkel. A privát iskolában minden tantárgyat angolul tanulnak a gyerek, már 3-4 évesen angolul beszélnek hozzájuk a tanárok, úgyhogy elképesztő ügyesek. Ezek a privát iskolákat egy világ választja el az államiaktól. Az épület gyonyorű, a gyerekek sokkal magabiztosabbak, szinte fáj látni, hogy az esélyegyenlőségnek mennyire nincs esélye.
Mesélünk nekik Magyarországról, Európáról, kérdezgetjük őket Nepálról, és sokat játszunk. A kicsiket tanítjuk számolni magyarul. Nem sok olyan édes dolgot láttam életemben, mint amikor 30 apró nepáli gyerek, egyenruhában, gondosan fésült hajjal ismétli, hogy ed ketó harom... Megtanítjuk azt, hogy szia, és innentől kezdve a városban sétálva sokszor visszhangzik a magyar koszonés :) Közben mi is egyre több szót tanulunk meg nepáliul, úgyhogy alakul a kommunikáció.



Az estéket sötétben töltjük, mivel minden nap két órás menetrendszeri áramszünet van. Elemes lámpánál kártyázunk a házigazdánkkal, sokszor csatlakoznak a barátaik is. Mindenki beszél angolul, úgyhogy úri dolgunk van. Egyik újdonsült barátunk tollasozik reggelente, mi is csatlakozunk. Újra bebizonyosodik, hogy sokkal kevesebb dolog kell a boldogsághoz, mint mi gondolnánk: nem kell sportcsarnok, a kertek alján hajnali 6-kor szuper játékosok ütik a labdát minden reggel.

December 1-én újabb szülinapra ébredünk, valaki megint csatlakozik a 30-asok klubjához: Isten éltessen, drága Noi!!!! (Születésnapod alkalmából itt újra általános sztrájkot hirdetnek, úgyhogy mi is szabadnapot kapunk az iskolából :)