december 2-9. Birtamod/Nepál (miki)

Előszor pár (élet)kép:









Ma sem megyünk iskolába. Nem nessze innen ugyanis van egy idősek otthona. Mivel az Esztivel mindketten tobb éven át dolgoztunk ilyen intézményben, elhatározzuk, hogy itt is megpróbálnánk valamilyen módon segíteni. Házigazdánk kerít egy helyi lányt erre a napra, aki állítása szerint ismeri a helyet, így nem vadidegenként kopoktatunk be. Szonja, az alkalmi idegenvezetőnk 17 éves, kedves lány, de sajnos hamar kiderül, hogy nemcsak a helyet nem ismeri, de azt gondolja, hogy mi kirándulni szeretnénk. Elmegyünk ugyan az „idősotthonba”, de egyrészt egy lélek sincs ott, másrészt az épület egy nagy csarnok, szobák és egyáltalán minden nélkül, ami kellhet egy ilyen intézményben. Szonja azt mondja, hogy azért üres a hely, mert mindenki imádkozni ment a kozeli templomba. Mi is kovetjük láthatatlan oregjeiket, de a folyóparti épületek egyikében sem találunk rájuk. Nekünk a programváltás csak akkor esik le, amikor már a 4. templomba megyünk be, és az oregekről már egy szó sem esik. Elmegyünk megnézni egy hamvasztóhelyet, ahol fiatal fiúk turkálnak a hamu és homok keverékében fémpénz és ékszerek után kutatva. Megpróbáljuk megtudni, hogyan tudnánk az idősotthon projektet feléleszteni. Szonja kérdésünkre kérdéssel felel: van-e kedvünk megnézni a kozeli piknikező helyet? Sakk-matt. Az Esztivel mosolyogva nézünk ossze, és búcsúzunk világjobbító tervünktől. A piknikező helyről már mi is hallottunk, amelynek említésére minden helyi lázba jon. Hát így is jó, legalább valami szépet látunk, gondolom magamban. Két óra decemberi hőségben való gyaloglás után érkezünk meg a csoda-helyre, ami egy lakótelepi játszótér komolyságával és szépségével vetekszik. Nem is nagyon értjük a dolgot, de nem is kell. Visszaindulás előtt leülünk egy teára, azaz csak szeretnénk, mert a nepáli kedvességet és alkoholszeretetet reprezentáló két férfi kérdezés nélkül rendel nekünk egy üveg sort:). Mi is viszonozzuk a kedveséget, majd beszélgetésbe elegyedünk. Megtudjuk, hogyaz idősebbik és részegebb férfi valamilyen szuper-mérnok koponya, de jelenlegi állapotában még azt is nehéz elképzelni, hogy kettőig el tud számolni. Nagyon tort angolsággal megosztja velünk élete egyik meghatározó élményét, hogy egyszer együltő helyében megivott 17 üveg sort :). A másik fazon is zseniális. Hosszasan ecseteli, hogy milyen keményen dolgozik. Megérdezzük, hogy mit csinál szabadidejében. Ránk néz, nagyot kortyol soréből, majd kijelenti, hogy neki olyan nincs. Az Esztivel jót nevetünk a viccen, és mondjuk, hogy szertnénk neki dolgozni, azonban látjuk, hogy új ismerősünk rezzenéstelen arccal figyelik reakciónkat. Itt ül velünk szemben sorozve csütortok délután, és teljesen beleéli magát, hogy nincs szabadideje. Nem is tudja milyen boldog.
Pénteken sem jutunk el az iskolába. Egyik ismerősünk szerepel egy nepáli filmben, aminek ma van a premierje Birtamodban. Amikor nem kell jegyet vennünk még nem gyanítunk semmit. Sőt, még akkor sem, amikor leültetnek az első sorba, és mindenféle nagykutyáknak mutatnak be minket. Az első intő jel, amikor egy feltünően jó angolsággal beszélő fiatalember hozzánk lépve megkérdezi nevünket, és azt, hogy hogyan kell ejteni, majd ezután odalép a mikrofon elé, és elkezdi felkonferálni az eseményt. Ettől a pillanattól kezdve minden úgy megy, mint a karikacsapás. Lekapcsolják a lámpákat, csak egy reflektor világítja meg a vorosszőnyeget, aminek az egyik vége úgy kunkorodik, hogy a terembe belépők majd mindegyike felbukik.

A konferanszié szólítja a neveket. Jon a rendező, a producerek, az ilyen-olyan munkatársak, a színészek szépen sorban, kapnak virágot és egy szép fehér selyemszalagot a nyakukba. Félig élvezem csak a produkciót. A másik felem azért konyorog, hogy nehogy minket is kicibáljanak. Egyszer csak a mikrofonba zúduló nepáli szóáradatból kihallok egy ismerős szót: Hungary, jaj ne!!!! De!! Felolvassák neveinket és hívnak minket is. Sétálunk ki polóban, túrapapucsunkban, kb. 800 ember tapsol nekünk. Kezetfognak velünk a már kint ülők és pár kedves mondat után leültetnek kozéjük. Csak félve merek korülnézni, leginkább a műsorvezretőt, vagy az Eszti csodálkozó arcát nézem. Pár perc múlva lecsendesedik a belsőm. Oké, semmi gond kihivtak, és akkor mi van, nem nagy ügy. Mielott azonban nagyon megnyugodnék, a szemem sarkából látom, hogy az egyik színész mikrofont ragad és elkezd énekelni, gondolom egy betétdalt. Elég ügyes, jó a hangja, jól is táncol, oriási az ováció. Ettől ő is beindul és elkezdi felhúzni székjeikből a színészeket, a készítőket és persze minket is. Elég képtelen a szitu. Ott táncolunk kb. 10 nepáli sztárral a vorosszőnyegen egy rakás tapsoló fiatal elott, a kamerák és fényképezők keresztüzében egy olyan filmnek a zenéjére, aminek még a címét sem tudjuk :) Lassan szerencsére vége a hacacárénak és bevezetnek minket a VIP szekcióba, ami itt puha ülést és a szünetben egy ingyen kólát jelent. A film egyébként egy egyszerűsített torténet a szabad szerelemről, motorokról, trendi fiatalokkal, bazi sok énekléssel és verekedéssel. Ami nekünk kozhelyes, az a kasztrendszerben felnőtt nézőknek egy változó Nepált mutat. A kozonség együtt él a filmmel, nevetnek, tapsolnak ha a főhos frappánsat mond vagy üt, és huhognak, amikor a rosszfiú van a nyeregben. Ez sokat dob az élményen. Meglepetésünkre nincs happy end. Hős a végső osszecsapás alkalmával véletlenül a hősnő torkát is elvágja. Kifelé menet még odaállítanak a kamerák elé, és kérdeznek Nepálról és a filmről, de erre már szinte rutinból válaszolunk frappánsaka :).
Szombaton elmegyünk kedvenc kis falunkba, ahol nagy ünneplés van. Sok kilométeres korzetből jonnek ide ma az emberek, akik az elhunyt hozzátartozóik lelkéért imátkoznak, adakoznak a szegényeknek, betegeknek és szent embereknek. Óriási a tomeg, melynek célpontja a helyi templom, ahol mindenki háromszor korbesétlva szórja a rízs és kukorica adományt a kéregetőknek.




Nekünk nagyon kemény a jelenet. A tomeg nagyságát, csak annak szervezetlensége múlja felül. Mindenki lok mindenkit. Minket is sodor a tomeg, kozben hull a fejünkra a rízs és virágzápor. A kéregetők kozott vannak meztelen gyerekek, idősek, a legalsó kasztból származók, vakok. Szerintem eddigi utunk legmegrázóbb élményét a leprás kéregetők okozzák. A meztelen testüket sebekkel és vérző kotésekkel boríttot hiányzó ujjú, hiányzó végtagú emberek látványának emléke szerintem sokáig elkisér majd minket.
Vasárnaptól újra az iskolában tanítunk. Kozben én hosszú idő után elkezdtem egy konditerembe járni, ahol a helyi keménylegények, olyan kedvesek, mintha valami meséből léptek volna ki. A terem vezetője, pedig leginkább egy jóga gurura emlékeztet.
8.-án, reggel még sotétben botorkálunk egy utolsó tanítási nap felé, amikor az Eszti lába beleakad valamibe. Elesik és elég csúnyán meguti magát. Vérzik a szája, az arca, a térde is. Eljutunk ugyan az iskoláig, de addigra már látszik, hogy valamai nincs rendben a bal karjával. Elmegyünk a helyi kórházba, ami nemcsak, hogy elég spártai, de elég rémísztő is torténete van. A múltban rendőrorsként műkodott, amit 5 éve a maoista gerillák megtámadtak, és 15 rendőrt megoltek, majd menekülés kozben felborult az autójuk, és ketten kozülük is meghaltak. Ezzel a kísérővel kicsit viszolyogva megyünk be, barátaink kíséretében. A rontgenezés elég 19.századira sikeredik, de legalább már mosolygunk :). Az eredményt két orvos, egy nővér és három beteg együtt elemzi. Nincs nagy egyetértés a szakemberek kozott, így várnunk kell, amíg az ortopéd sebész megérkezik. Ot óra múlva visszamegyünk, amikor a kedves orvos remek angolsággal, és kis rajzocskákkal is bemutatja, hogy miként repedt el az Eszti alkarja. Nem a legszuperebb hír, hogy 3 hétig felkotott karral kell utaznia, de legalább nem kell begipszelni. Ezzel a felemás érzéssel, az Eszti meg fájó karral zotyogi végik 14 órás buszutat fel Kathmanduba. Azért utazunk fel a fővárosba, hogy találkozzunk Zoli barátunkkal. Nagyon orülünk neki, és annak, hogy az elkovetkező 6 hetet együtt toltjuk Nepálban és Indiában.