Az első nap, miután leadjuk a szügséges papírokat, újra találkozunk a lengyel párral, akikkel együtt raftingoltunk, és az elkovetkező két napot együtt toltjük.
Előszor újra elmegyünk a varázslatos Baktapurba, ami megint jól teljesít.
A bejutás most kicsit nehezebb, mint a mútkor. Nepálban ugyanis a jelentősebb látnivalóknál viszonylag magas belépőt szednek, azonban a rendszer nem teljesen tokéletes, így a kispénzű látogató némi járkálás után mindíg talál olyan helyet, ahol egyszerűen besétálhat. Most egy kicsit fogócskázunk a jegyszedőkkel, de nem hiába, a kelet-európai életvitel is megtanítja az embert erre-arra.
Másnapra már olyan helyet választunk, ahol még mi sem jártunk. A város peremén fekvő szent hindu helyen meg lehet nézni, ahogy a tradícionális szokások szerint elhamvasztják a halottakat. A sok szuvenír áruson, taxison és alkalmi túravezetőn átverekedve magunkat ide is sikerül ingyen besurranunk.
A látvány egészen felkavaró. Egyszerre szép, meghokkentő és taszító. A szertartás tobb színhelyen folyik. A társadalmi elit elhunyt tagjait a folyóparti lépcsősoron felravatalozzák.
A család a test korégyűlve beszélgetve, gyászolva várja, hogy a hamvasztás megkezdődjon. A ranglétra aljáról halókat egyenesen a hamvasztóhelyre viszik. Ebből is látszik, hogy a hivatalosan már nem létező kasztrendszer még mindíg behállózza az itteniek életét-halálát. A hamvasztás menete, színhelye annyira kaotitikus, hogy elsőre nem is nagyon lehet befogadni a torténteket. Legelőszor a mindent beborító füst látványa, és az égő testek keserű-édeskés szaga foglalja le minden érzékszervünket. A folyóparton, 8-10 betonplaccon a gondosan feltornyozott fagarendákra ráfektetik a testet, amit a család és a barátok még most is korüállnak. Van, ahol a női résztvevők olyan hangosan zokoknak, hogy el kell oket a helyszínről vinni. Ismét csak konyvünk adataira támaszkodva írom, hogy a múltban annyira nehéz dolga volt egy ozvegyen maradt nőnek, hogy sokan a féjük halotti mágjájára vetve magukat, inkább a halált választották. Ezt ma már torvény tiltja, de ez nem jár együtt az ozvegyek problémáinak megszűnésével. A máglya meggyújtásakor a család és barátok elvonulnak, magára hagyva a halottat. Miután a test elégett a dolgozók az egész kupacot alaposan belekotorják a folyóba, majd vizzel letisztítják a placcot, és már fektetik is a kovetkező gerendákat. Fura érzés egy számunkra ennyire intim jelenetet végignézni. A kíváncsiság érzése keveredik bennem a részvéttel és a tolakodással. Ugyanakkor látni az egész jelenet természetes szépségét, egyszerűségét. Mielőtt azonban nagyon romantikus érzések járnának át, arra gondolok, mit szóltam volna, ha ázsiai turisták ilyen érdeklőséssel nézik végik apám temetését. Igaz ez itt csak nekem okoz gondot. Ha az egész jelenet valakinek nem lenne elég extrém, akkor a kiegészítők biztos azzá teszik. Az épület mellett kozvetlenül van egy idősotthon, ahonnan a járóképes ápoltak minden jól nyomonkovethetnek. A feleslegessé vált koporsót olyan erővel hajítják a mindenféle mocsokkal teli folyóba, hogy szinte fáj hallani. A folyóban gázoló gyerekek és felnőttek gyüjtogetik a teljesen el nem égett fákat,a koporsókat, valamint a halottak ruháit.
Az egész jelenetet a túlpartról figyeljuk mi, turisták. Van akinek a vezetők lelkesen magyarázzák a részleteket, van aki hatalmas gépcsodájával készít képeket, van aki csak titokban fotózik párat. Kozben a helyi szent emberek, vagy utánzóik almizsnát kérnek.
Az egésszel mit sem torődve,a tetőkon majmok ugrálnak,játszanak, kergetik egymást. Milyen a látvány? Szomorú, morbid, vicces? Én sem tudom, annyi minden kavarog egyszerre bennem. Az biztos, hogy itt aztán kibillen az ember az egyensúlyából.
Még sotétedés előtt átsétálunk egy tibeti sztupához.
Ez egy szent kupola, amit a buddhista hívők órajárással megegyezően járnak korbe. Tibeten kívül ez legfontosabb ilyen jellegű épület. A hely jelentőségét tovább noveli a kínai elnyomás. Sok itt tibeti szerzetes, és a kornyező terület nagy részét is tibetiek lakják. A nagy térre belépve (ahová megint találunk bevezető egérutat) fogad minket a már ismerős kupola, amit minden oldalról épületek vesznek szorosan kozre. Vannak itt üzletek, éttermek, teplomok, buddhista iskolák, meditációs és jóga termek. A lemenő nap fényében nagyon szépen néz ki a fehér épület, amit az ünnepekre kis lámpákkal fel is díszítettek. A városba talán legviccesebb kisbuszos utuzásunk után (ahol egy ideig csak guggolva férünk el) érünk vissza. Az estét stillszerűen egy korsó forró tibeti sorrel zárjuk, ami ugyan nem lesz a kedvencünk, de a teájuknál így is oktávokkal feljebb van :)
Nepál tobbek kozott a fesztiválok hazája is, kb. 300 jut belőlük egy évre. Most éppen egy 5 napos ünnep zajik. Az itteniek a szerencse és jólét istennőjét, valamint a halál istenét koszontik.
Ez a Kathmandu- volgyet benépesítő Newari torzsnek az újévet is jelenti. Az üzletek elott színes porokból, rízsből és gyümolcsokből kis mandalákat készítenek, amiből egy, az üzletbe vezett színes csík az üzletbe csalogatja az istennőt, aki így hozza-vonza be oda a bőséget.
A gyerekek petárdáznak, a felnőttek esznek, isznak. Napkozben az utcákon alkami zenés- táncos produkciókba botlunk. Az ünnep első napján ételáldozatot mutatnak be a hollóknak, a halál hírnokének, a második napon a kutyáknak, aki a halál kapújának orzője, aminek a helyi kobórkutyák nagyon orülnek. A harmadik napon, pedig a hinduk szent állatának, a tehénnek áldoznak a helyiek.
Időnkbe még belefér, hogy megnézzünk egy helyi ezüstműhelyet is. A holland érdekeltségű cég csakis az érinthetetlenek kozül, a hindu társadalom legalsó kasztjából származó, vidéki fiatalokat foglalkoztat, így segítve helyzetükon. A mindenki egyenlőnek születik eszméje itt sok esetben csak papíron létezik. A tradíciók, a szokások visszatartják a fejlődést. Igaz azt a más kasztbéliek nem feltétlenül látják így, és szerintük ma már ennek nyoma sincs. Mi ezért tobbszor is találkozunk ezzel. Sokat elárul a helyzetről, hogy a gyerekek tőlünk is megkérdezik, hogy melyik kasztból származunk. A műhelyben egy szuper-kedves manager korbe vezet mindenfelé és elmondja, megmutatja, hogy mit értek el az elmúlt 25 év alatt. Megtudjuk, hogy annak ellenére, hogy Európában, és Amerikában is vannak üzleteik ez Katmanduban, a társadalmi nyomás miatt, nem sikerült nekik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése