Az Indiába visszavezető buszútról nyugodtan ki merem jelenteni, hogy életünk legkeményebbje. Az úttest maga egy vicc, mi a rugózás nélküli kereken ülünk, egy-egy bukkanónál 5-10 centimétereket emelkedünk el az ülésektől. A sofőr ismét a forma1-es pilóták errefelé amúgy is széles körét bővíti. Mivel az egész éjszakát az úton töltjük, jó lenne legalább egy picit aludni, de ez teljesen lehetetlen. Az élményt még színezi, hogy mellettem konkrétan lyukas a busz oldala, úgyhogy hiába próbálom betömni, egész éjjel süvít ránk a jéghideg levegő.
Hajnalban, leharcoltan érkezünk a határátkelőhöz, ahol buszt kell váltani. A két buszt kb. fél kilométer, egy halom ügyintéző, és rengetek baksis-leső választja el. Két óra alatt sikerül legyalogolnunk, aláírnunk, kifizetnünk, elküldenünk stb., az összes akadályt, és felszállunk a kolkatai buszra.
Én már igencsak fogyok elfele, de ekkor segítségemre siet a buszjegy :) Amint a hátuljára nyomtatott szabályzatot olvasom, hirtelen elfelejtem minden gondom-bajom, és hangosan felnevetek. Azt szerették volna leírni, hogy csak személyesen lehet visszamondani a jegyet, telefonon keresztül nem. Ehelyett azt sikerült a legformálisabb és szigorúbb angolsággal odaírni, hogy "semmilyen körülmények között nem fogadnak el telefonos masszázst!" Hát én hálás vagyok érte, mert ennek köszönhetően igen emelkedett hangulatban indulunk neki az utsó 5-6 órának.
Kora délután végül elérjük Kolkatát. Ha hiszitek, ha nem, Banglades után úgy érkezünk meg ide, mint a béke és nyugalom szigetére :) És a szó, ami eszembe jut: szabadság...
Nagyon izgatott vagyok, mert tudom, hogy a Zsuzsi itt van valamelyik utcában, csak meg kell találnunk egymást. Már korábban megírta nekünk, hogy hol száll meg, és hotelt felkutatva barátra lelünk :)))
Annyi minden van, amit szeretnénk megbeszélni, kivel mi történt az elmúlt eseménydús másfél hónapban, de előbb kávé kell, mert én már állva elalszom. Elsétálunk a "törzshelyünkre", mert ugye Kolkatába is hazajár az ember :), aztán indulhat a csacsogás.
Még két napot töltünk itt. Először is egy jót alszunk, fürdünk, mosunk, kisimítjuk bangladesi ráncainkat. Ebben segít az az üveg sör is, amit itt már minden gond nélkül a sarki árusnál megvásárolunk. Mondom: szabadság :) Kiélvezzük, hogy nem csak curry-s zöldséget lehet enni, és irtó jókat kajálunk.
A sebeink nyalogatásán túl azért másra is jut időnk. A Zsuzsi japán cimborájával, akivel a vonaton ismerkedett meg, együtt lófrálunk az utcákon. Elsétálunk a muszlim és a kínai negyedbe, kisebb-nagyobb beszélgetésekbe bonyolódunk a helyiekkel, sokat nevetünk.
Este felé hazametrózunk, és hol a börtönszobánkban, hol a szállás tetőteraszán faggatjuk ki kis barátunkat Okinawa jellegzetességeiről.
Következő nap meglátogatjuk Teréz anya házát. Ő itt élt, dolgozott, segítette Kolkata nyomorultjait, és a sírja is itt található. A múzeum zárva van, így azt nem tudjuk megnézni, de így is jó kicsit belekóstolni a hely atmoszférájába. Mai napig ápolják itt a környék árváit, betegeit, szerencsétlenjeit. Önkénteseket is szívesen látnak, akár egy napra, és el is gondolkodunk rajta, hogy beállnánk a sorba egy kicsit. Végül úgy döntünk, hogy nem, mivel úgy tervezzük, hogy Bodhgayaban (ahova majd Kolkatából megyünk) önkénteskedni fogunk, és inkább ott maradunk kicsit hosszabb ideig.
Este még megnézzük azt a jó kis galériát, ahol a múltkor olyan szép kiállításokat találtunk, és a hely ezúttal sem okoz csalódást. Gyönyörű festmények és fotók között sétálunk.
Hazafelé megállunk egy nyilvános WC-nél. A WC-s bácsi mondja, hogy pisi 1 rúpia, kaki 2 rúpia. Persze egyből felmerül bennünk egy-két kérdés, úgyhogy beszélgetésbe elegyedünk :) Kiderül, hogy az indiaiak becsületesek, és mindenki bevallja teljesítményét. Az alig elviselhető csatornaszagban a bácsi (aki egyébkén kb. 45 éves) azt is elmondja, hogy 12 éve dolgozik itt, és azóta nem volt szabadnapja. Amikor megdöbbenve kérdezzük, hogy azt hogy lehet bírni, nevet és annyit mond, hogy "fiatal vér" :) Ilyenkor az ember elgondolkozik, hogy miken is szoktunk mi problémázni...
Még ezen morfondírozunk, amikor a táskáinkat felkapva, kiérünk a vasútállomásra. Elégedetten nyugtázzuk, hogy a neveink ott figyelnek a szerelvény oldalára ragasztott papíron, aztán felszállunk, hogy az éjszaka leple alatt elsuhanjunk Bihar államba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése