Már
rutinosan váltjuk a járműveket a reptérre vezető úton. A gép
belsejében végre tényleg Dél-Kelet Ázsiában találjuk magunkat.
A színes ruhák, villogó ékszerek, hangos kacagások, nevető
szempárok, kíváncsi tekintetek, poharaikat ránk emelő
köszöntések vesznek minket körül. A gyerekeinket éppen, hogy
csak nem ültetik az ölükbe a felszálló vietnámi nénik. Ezek
elég jól első benyomások a következő hónapra:)
3 óra
repülőút után megérkezünk a fővárosba. Szállásadónk
tippjét megfogadva a helyi busszal robogunk be a városközpontba. A
gyerekeket elnyomja az álom, és a helyieket megszégyenítő
természetességgel alszanak a buszon, már jó késő van. A buszról
leszállva a szálláshoz vezető út elég zúzós. Az esti Hanoi
teljes káosza, cikázó robogók, véget nem érő dudaszó és némi
eső közepette igyekszünk navigálni magunkat. Samu félálomban
botorkál, mi meg összes cuccunkon túl az ájultan alvó Gittát is
a kezünkben visszük. Utolsó erőnkkel lecuccolunk a lakás elé,
ahova nem tudunk bejutni. Eszti földön ül, kezében alszanak a
gyerekek, néhány csótány kikerüli őket. Valamennyi bénázás,
kis kétségbeesés és idegenektől kért internet után kiderül,
hogy rossz kódot kaptunk a kapuhoz. Végre bent!
A lakás
annyira valószínűtlen elrendezésű, hogy videóra kívánkozik. A
kezdeti lelkesedésünket csak néhány méretes, repülő csótány
látványa lombozza le, de ezeket elüldözve nyugovóra térünk.
Reggel újult erővel vetjük bele magunkat a város nyüzsgésébe. A 7 milliós főváros lakossága kerékpárjait lecserélte
robogókra. Elsőre úgy látszik, hogy ezek mind egyszerre vannak
jelen a közlekedésben, és dudakoncerttel ünneplik a mindenki
által más szabályok szerint zajló versenyt. Az utcákon a
gyalogosoknak sincs könnyű dolga. Az egyébként is girbe-gurba,
hiányos járdákat az éppen nem versenyző robogók és árusok
portékái lepik el. Nincs máshol hely csak az út szélén. Az első
pár óra után a bizonytalanságunkat, forgolódásunkat lassan
felváltja helyiek iránt érzett újfajta bizalom, és egyre
magabiztosabban közlekedünk. Az út egyik oldaláról a másikra
való átjutás még ennél is több lélekjelenlétet kíván. A
forgatag a piros lámpa látványára a legjobb esetben is csak
lelassít, megállásról szó sincs. A módszerünk a kezdetekben
vagy a helyiekre való rátapadás, vagy a jelenlétük hiányában
egy-egy bátortalan próbálkozás utáni kitörés-kísérlet. Az
idő múltával mátrix-mélységű felismerésként éljük meg,
hogy kezdünk rendszert látni a közlekedés káoszában. A második
napra megkapjuk az itteni gyalogosoknak kijáró fekete övet, és
már a pulzusunk sem sokat változik egy-egy zebra látványára.
A városkép
nagyon színes. Az utcán sok a portékáját kerékpárról áruló
kofa. Nagyon leleményes, hogy mennyi minden elfér így egy-egy
bringán.
Sok a helyi, analóg taxi is. A háromkerekű cyclo
tulajdonosai mosolyukkal próbálnak helyieket és turistákat
rávenni egy-egy útra. Szállásunk a régi városrészben van, ami
36 egymást keresztező utcából áll. Minden utcának megvan a
sajátos portékája, amit ott lehet kapni. Van játékbolt,
dobozárus, háztartási cikk, ékszer, motorjavító, ajándéktárgy,
bambuszpipa utca is.
Az akkori városigazgatás az adókat a házak
szélességének megfelelően szabta ki. A leleményes tulajdonosok
ezért sokszor alig 2 méter széles házakat építettek, amelyek az
idő múlásával felfelé és hátrafelé növekedtek. Nem ritka a
5-6 emeletes és 20-30 méter hosszú épület errefelé.
Ezek
mindegyikében vannak természetesen kifőzdék, teázók, kávézók
is. Zseniálisan finom az itteni kávé. Szinte bárhová be lehet
ülni egy csalódás mentes feketére. Kapható olasz és vietnámi
kávé is. Az utóbbi nemcsak helyi, de a tejes verziója sűrített
tejjel készül, így egy csapásra megvan e gyerekek reggeli
édességadagja is. Ezeken túl kapható az ún. vietnámi tojás
kávé, aminek a habja felvert tojássárgája és kondenzált tej
keveréke. Az utcai kis kifőzdék általában egyfajta ételt
árulnak, így sok megfér egymás mellett. A vegetáriánusok
étrendjén is sikerül lassan kiigazodnunk. Reggelink általában
Banh Mi, ami töltött szendvics, mellé kávé dukál. Az utcai
kifőzdékben kapható vega Pho leves, rizs és rizstészta is Késő
délutánra kinyitnak a sörözők is, ahol a helyi friss, olcsó,
ugyanakkor finom és kellően gyenge nedűt mérik. Az igazi
ínyencség ezekben a sörözőkben vár ránk. Sült tofu, sült
fokhagymás spenót, puffasztott rizs, főtt mogyoró és mesés főtt
rizs is szerepel az étlapon. Egyébként olyan érdekességek is
megtalálhatóak rajta, mint a főtt kígyó tésztával... Ezeken a
helyeken szinte soha nem találkozunk turistákkal, csak a helyiek
kíváncsi tekintetével, akik elismerően biccentenek és emelik
felénk poharaikat.
Ha már a kulináris élvezeteknél tartunk,
olvassuk, hogy vannak éttermek a városban, találóan a kígyó
falu részében, ahol a kedves vendég kiválaszthatja, hogy melyik
még élő kígyót kívánja elfogyasztani vacsorára, majd a kígyó
véréből és rizsborból álló keveréket aperitifként
elfogyasztják. A legszerencsésebb poharába jut a még dobogó kígyó szív. Majd ezután elköltik a különböző módokon
elkészített kígyó húst is. Ki lehet még próbálni a rongyféreg
tortát, igen jól olvassátok. Vagy a megtermékenyített tojást,
aminek a belsejében sárgája helyett egy félig kifejlődött
kismadár van.
Na, de
vissza hozzánk. Lassan felfedezzük a város nevezetességeit.
Körbesétáljunk a Hoán Kiem tavat. A legenda szerint az itteni
uralkodó 1428-ban legyőzte a kínai sereget, egy sárkánykirálytól
kapott varázskarddal. A győztes csata után az uralkodó eljött
tiszteletét tenni a tóhoz, a helyre, ahol a kardot kapta. A tavon
csónakázva találkozott egy hatalmas arany teknőssel, akit a
sárkánykirály küldött a kardért, jelezve ezzel is, hogy vége a
harcnak, előtt a béke ideje, így a kard visszatérhet
tulajdonosához. Az uralkodó eleget tett a kérésnek, és a tó a
visszatért kard nevet viseli azóta is.
A tóban állítólag ma
is él egy védett puha páncélú teknősfajta, ami a legendát
tovább élteti.
Következő
nap elmegyünk a gyönyörű Irodalom Templomába, mely 1100 éves.
Az 5400 m2-es, kőfallal körülvett, 5 belső udvarból álló
épület volt a város irodalmi központja és birodalmi akadémiája.
Itt található a város híres orvosainak, tudósainak sírja is. A
helyiek itt rójak le tiszteletüket az ősök, a tudomány, az
irodalom szépsége előtt. Az
itteni hagyomány szerint az írói válságban szenvedő alkotóknak
kötelező kör.
Elindulunk a
Birodalmi citadellába is, de csak zárás után érünk oda. Cserébe
viszont megpihenünk a közeli Lenin Parkban. Azért
itt a kommunizmus vizein is csordogál az idő. A hatalmas
szobor előtt gyerekek fociznak, idősebbek pénzben kártyáznak
vagy hsziang-csi-t, azaz kínai
sakkot játszanak, gazdák túltenyésztett és tökéletesen
nyírt kutyákat sétáltatnak. Mindezek kiegészülnek a
kölcsönözhető elektromos gyerekjárművek hadával. Szóval van
inger rendesen.
A helyiek
odavannak a gyerekekért. Úton-útfélen kérdezik, hogy mi a nevük,
honnan jöttek, és persze folyamatosan fotózzák őket. Az egyik
kedvenc szösszenet ezzel kapcsolatban, hogy egy anyuka a saját
kisfiát odaállítja Samu mellé, majd megfelelően beállítja a
kissé kócos Samu haját a fotóra:)
Sok minden kimarad a négy
nap alatt, de a pára miatti 40 fokként érzékelt hő leveszi a
gyerekeket és minket is a lábunkról. Egyébként még jövünk
vissza ide, ezért szomorkodás nélkül indulunk tovább a kicsit
több, mint 130 kilométerre lévő, mészkőhegyiről híres tengeri
öbölbe, Ha Long Bay-be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése