július 22-26. Szöul/Korea (eszti, miki)

Eszti:
Nagyon vártuk az újra találkozást Soojin-nal és Yunbon-nal, ugyanakkor tartottunk is kicsit tőle, hiszen csak pár napot toltottünk együtt, azt is Thaifoldon, szóval reméltük, hogy az otthonukban is olyan jól megértjük majd egymást.
Ahogy megérkezésünkkor megoleljük egymást, már érezzük, hogy nem lesz semmi gond :) Ugyanaz a két nagyon kedves, szeretetre méltó, vidám ember, akikre emlékeztünk. Az elmúlt 4 hónapot azzal toltotték, hogy nyitottak egy saját jóga stúdiót ugyanis Yunbon (a fiú :) ) jóga oktató. Már most 120 tagja van a klubnak, szóval úgy néz ki, műkodik a dolog. A helység gyonyorű, tobb helyen is felfedezzük a Thaifoldon vásárolt dísztárgyakat.


Itt, a stúdióban szállásolnak el minket, és annyi jóga órán veszünk részt, amennyin csak akarunk. Élünk is a lehetőséggel, napi 2-3 órát jógázunk. Egyikünk se próbálta még korábban, így ismét totál kezdőként állunk neki valaminek. Mosolygunk, ahogy meghalljuk, hogy az aláfestő zenében Sebestyén Márta énekel magyarul :) A lassú mozgás ellenére egész komoly fizikai és koncentrációs igénybevétel. Úgy néz ki, tehetségesek vagyunk :) A Miki küzdősportos múltja kicsit nehezíti a dolgot, engem viszont győzkodnek, hogy ezzel kéne foglalkoznom, és hogy egy év alatt szupi kis tanár lehetne belőlem :) Elég hitetlenkedve hallgatom, mivel a saját lábujjamat sem érem el, de állítólag gyorsan fejleszthető. Az mindenesetre nagyon érdekes, ahogy a szálak osszeérnek. A jóga ugyanannak az energiának a szabad áramlására koncentrál, mint amit az Aikido-ban is használunk, végső célja pedig az ideális meditációs pozíció elősegítése. Ahogy az órák után kérdezgetjük Yunbont, a válaszok kezdenek egy nagyobb képet kirajzolni. Meditáció, Aikido, jóga – külonboző megkozelítései ugyanannak a test-lélek kapcsolatnak. Nem folynék bele részletes taglalásba, már csak azért sem, mert a dolgok jelentős részét mi is csak igen kodosen látjuk, mindenesetre csodás dolog, ahogy országot, mozgáskultúrát, tanárokat, barátkokat váltogatva ugyanafelé a végpont felé kozelítünk. Nagyon van kedvünk továbbutazni ezen az úton :)
A jógaórák kozott azért van egy csomó időnk a város felfedezésére is. Szoul 15 millió fős, igazi metropolisz. A tradicionális fa palotákat és templomokat felhőkarcolók olelik korül.




Az emberek jóval nyitottabbnak tűnnek, mint Japánban, bár azért itt is látni rengeteg munka-zombit. A metró itt is tele van este 10-kor hazafelé tartó, fehér inges, állva alvó, totálisan kifacsart irodai dolgozókkal. Soojinék elmesélik, hogya zombiság már általános iskolában elkezdődik. A gyerekeken óriási nyomás van a teljesítményt illetően, általában napi 12-14 órát toltenek az iskolában, és hétvégén is javarészt csak tanulnak. Ez így van egészen az egyetem végéig, amikor tanuló-zombikból dolgozó-zombikká válnak. A gyerekkor úgy nagyjából kimarad. Előnye, hogy Korea hihetetlen gazdasági gazdasági fejlődésen ment keresztül az elmúlt évtizedekben, és ez sokban koszonhető a mindent feláldozó munkaerőnek, másrészt viszont (és ezt tobb felől is hallottuk) az átlag koreai szociálisan kissé retardált, mivel egyszerüen nincs idő az interakcióra... Az ongyilkosok száma viágrekordokat dontoget. (Vajon miért hagyják nyitva az osszes felhőkarcoló tetejét? Bármelyik épület tetejére ki lehet sétálni.)
E sotét kép ellenére Szoul színes, barátságos, élhető helynek tűnik.

A bolhapiaciuk, amit mi mindig árulkodó jelnek tartunk, zseniális :)


Hétvégén ellátogatunk a két Koreát elválasztó 4 km-es foldsávhoz. Ez a világ egyik legerősebben felfegyverzett területe, Észak-Korea pedig talán a világ legelszigeteltebb országa. Mi ugyan bemehetnénk turistaként, de viszonylag bonyolultan, és csak úgy, hogy két „idegenvezető” a nap 24 órájában velünk van, és ők dontik el, hogy mit nézünk meg, mit eszünk, hol alszunk. Nagyon érdekes lenne ezt megtapasztalni, de a napi kb 100.000 ft-ot nem tudjuk megfizetni. Így a déli oldalon felállított megfigyelőállomás távcsoveivel kell beérjük.

Az épületben egy múzeum is van, ahol vitrinek mogott lehet megtekinteni, hogy az észak-koreaiak milyen ruhákban járnak, miket esznek, milyen osztályteremben tanulnak stb. 60 éve ezek az emberek honfitársak voltak, most meg múzeum mutatja be a mindennapjaikat. Abszurd.

Egyik este elkeveredünk egy háztetőre, ahol egy német divattervező Észak-Koreában gyártott blúzait mutatja be. Ezeket a ruhadarabokat újságcikkek társaságában, mint a „torténelem egy darabját” lehet zúzós pénzért megvásárolni. Mi hozunk egy kis rágcsálni valót, és a felszolgált észak-koreai rovid ital társaságában piknikezünk a háztetőn. Érdekes emberek, jó kis este :)

Osszességében nagyon tartalmas és vidám napokat toltünk barátainkkal. A sok vicc mellett rengeteget tanulunk is tőlük. Abban maradunk, hogy néhány éven belül ők látogatnak meg minket Budapeste. Nagyon remélem, hogy sikerül még újra találkoznunk.

Miki:
Kicsit durva lett volna, ha az Eszi írta volna az egész Szouli bejegyzést. Most kicsit belefoltozok a beszámolóba.
Első benyomás alapján Korea valahol a boldogító kozépúton helyezkedik el Japán és az általunk látott délkelet-ázsiai országok kozott. Minden tiszta és jól szervezett, de nincs olyan érzésem, mintha folyamatossan egy kórházi műtő sterilsége venne korül. Az emberek kultúráltak, ugyanakkor barátságosak, érdeklődőek. A kaja meglepő módon inkább egy japán-magyar válogattot ízvilág. A szinte mindenben használt pirospaprika, fokhagyma, káposzta és szalonna ismerős ízeket juttat eszünkbe. A chilli és a sok külonleges alapanyag azonban mégis kellő egzotikumot tartogat. Ja, és a zabálás itt nagybetűs. Vannak olyan tipikus koreai éttermek, ahol addig hozzák a kaját, ameddig a kedves vendég bírja az iramot. Egy alkalommal van szerencsénk egy ilyen helyen ebédelni. Még este is félig hullán és teli hassal vonszoljuk magunkat a nevezetességek kozott.
Fotó kiállítás. Idén van a koreai hábórú kitorésének 60. évfordulója. A városban mindenfelé találni erre emlékeztető anyagokat . Az egyik nap belefutunk egy szabadtéri fotókiállításba. Az anyag leginkább az ENSZ szerepére és a katonai akciók bemutatására oszpontosít. Érdekes, sokszor szomorú és borzasztó pillanatképeket látunk a 3 évig tartó háború napjairól. Az angolnyelvű magyarázat informatív, ugyanakkor erősen propaganda hangvételű. Megtudjuk, hogy a 62 segítséget nyújtó ország kozott volt kis hazánk és Oroszország is. Érthetetlenül állunk, hiszen mi úgy tudjuk, hogy az egész háború az amarikai és az orosz- kínai kommunista eszmék ellentétének manifesztálódása. Arról, hogy mennyi észak- koreai, dél-koreia katona vagy civil esett áldozatul egy szót sem tudunk meg. Kicsit felemás a benyomás, azért jó látni a magyar zászlót :)


Papvizit.
Egyik kora délután barátaink elvisznek egy kedves ismerősükhoz, egy buddhista szerzeteshez. Itt, koreában a szerzetesek nem feltétlenül élnek kolostorban és nem is kéregetésből tartják el magukat, mint thaifoldi társaik. A mi papunk festéssel, fustolő készítéssel keresi meg a mindenapi kenyérre valót. Stúdiójában fogad minket a művész-szerzetes. Nagyon jó fél napot toltünk nála, amibe belefér rengeteg tea, egy kis kung-fu bemutató, képelemzés is. A látott festmények egyenséget, nyíltságot, ugynakkor hihetetlen bájosságot sugároznak. Ezen felül személyes tanácsokkal lát el minket a mindennapi és a spirituális élettel kapcsolatossan. Szerinte jó úton járunk, reméjük, hogy tudja, mit beszél :)

2. évforduló
Nemcsak a háború, de a mi házasságunk évfordulója is itt ér minket(szép gondolat, nem igaz?) :). A napot városnézéssel, jógázással toltjük. Este amolyan kispartit csapunk négyesben, egy kis torta és két üveg pezsgő társaságában.


Hajnal kettőig beszélgetünk, nevetgélünk. A szemem sarkából látom, hogy Jun még most is a jóga előnyeről tart bemutatót az Esztinek. Ha még egy hétig maradunk, tuti, hogy tanárt csinál belőle is :)

július 20-21. Gyeongju/Korea (miki)

A szinte kimondhatatlan nevű kisváros sok érdekességet tartogat az utazó számára. Az 1500-as években a konfúcianizmus hatására a kéregető buddhista szerzetesek a koldusoknak kijáró alacsony társadalmi besorolásba kerültek. Ennek eredményeként az ilyen templomokat és lakóit csak a városoktól távol, a hegyek között tűrték meg. A dimbes-dombos városka így ma a történelem és a buddhizmus iránt érdeklődők helyi mini Mekkája lett (vagy valami ilyesmi). Nem is könnyű a választás, hogy hova menjünk. Van itt egy olyan kis kolostor, ahol a szerzetesek testük, lelkük karbantatásához egy ősi harcművészetet gyakorolnak. Ezt nemcsak nézni lehet, de akár csatlakozni is hozzájuk. Az alkalmi szerzetesi élet azonban nekünk drága is, és időnk sincs túl sok. Reggel azért felülünk a helyi buszra, hogy megnézzük, mit tartogatnak errefelé számunkra a templomok. Úticélunkhoz, Bulkukszához megérkezve befizetjük a belépőt, és besétálunk az épületegyüttest korülölelő parkba. Itt ugyan semmilyen „leg”nem vár ránk, azonban a tóval határolt, fakapukkal összekötött épületek finom díszítései és festett fafaragásai hamar belopják magukat a szívünkbe.





A templomok belsejében hol kissebb, hol nagyobb szentélyek, Buddha-szobrok állnak. A mindent körülölelő csönd, a táj és az épületek harmóniája olyan atmoszférát teremt, amit szinte tapinatni lehet. Keresünk egy félreeső kis templomot, ahol nincs tömeg és ülve meditálunk. Kifelé jövet adomány néven megpróbálnak legombolni rólunk egy szemtelenül nagy összeget, de mi nem hadjuk magunkat :). Felmászunk még a közelben található hegyre, ahol majdnem megnézünk egy hatalmas kőbe faragott Buddha-szobrot.
/P1030869.JPG">

majd nekiállunk aznapi filmadagunknak. Nem kicsit kattantunk rá (újra) a hősok c. sorozatra :)
Reggel nagy nehezen sikerül felhajtani a város egyetlen működő bankautomatáját. Az izgalmas kezdet után nyugis városnézés jön. Késöbb összefutunk Antónióval, az egyik lakótársunkkal. Saját bevallása szerint ő már elérte a teljes megvilágosodást. Nem tudjuk, hogy ez igaz-e, de nagyon jót beszélgetünk, és ki tudja, lehet, hogy ez az egyetlen alkalmunk, hogy egy Buddha társaságát élvezzük.
A közös ebéd alatt további részleteket tudunk meg olasz utitársunkról. A mindig mosolygó Toni évekig élt Németországban, ahol kezdetben hobbiból pizzát sütött. Késobb ez annyira bejött neki, hogy nyitott egy, majd meg egy pizzériát. Időközben oyan élmények érték, amik hatására élete a spritualitás felé fordult. Vegetáriánus lett, és úgy érezte, hogy nem csak nem eszi, de nem is főzi az állatokat. Új kalandokat keresve eladta hát éttermeit és elindult a nagyvilágba. Azóta, három és fél éve úton van. Délután együtt ülünk fel a fővárosba tartó ingyenes (hurrá) turista buszra. Az 5 órás út alatt hol a zöld tájat, hol 2 igen vicces koreia filmet bámuljuk. Este 9-kor megérkezünk a futurisztikus Szoulba. Elbúcsúzunk Tonitól és metróra szállunk, hogy rég nem látott barátainkkal újra találkozzhassunk.

július 17-19. Busan/Korea (eszti)

Először is azzal kezdeném, hogy mi igazából nem is terveztünk Koreába jönni. Ha esetleg emlékeztek, akkor Thaiföldön, a meditációs központban összebarátkoztunk egy koreai párral. Az ő invitálásukra változtattunk az útiterven, és hozzájuk utazunk majd néhány nap múlva Szöulba.

Busan Korea második legnagyobb városa, közel 4 millió lakossal. Tengerparti üdülőváros, nyár lévén a fél ország itt sütteti most magát.

Dél-Korea egyébként akkora, mint Magyarország, de annak ellenére, hogy területének 70 %-át hegyek fedik, ötször annyian laknak itt, mint nálunk. Ergo, a városok nagyon sűrűn lakottak, Busan is dugig van 40-50 emeletes felhőkarcolókkal, a tengerpart is nagyon zsúfolt.
A látkép kb Japán és Délkelet-Ázsia keveréke. Látszik a gazdasági fejlettség, a jólét, ugyanakkor van itt valami a pl Indonéziában tapasztalt káoszból, piszokból. Elsőre érdekes egyvelegnek tűnik.


Busanban nem csinálunk olyan sok dolgot, kicsit visszaveszünk a Japánban felpörgött sebességből. Elsőként elsétálunk abba az ENSZ temetőbe, ahol a 60 éve vívott koreai háború elesettjei fekszenek.
Biztos, sok szempontból naiv, amit most írni fogok, mégis megosztanám az érzést:
1950-ben a kommunista Észak-Korea lerohanta Dél-Koreát, és majdnem teljesen el is foglalta, amikor a világ országai felszólaltak a demokrácia és a szabadság érdekében, és az ENSZ haderői 3 év alatt visszaszorították a kínaiak által megtámogatott kommunista haderőket. Ez így egy szép történet, már amennyire egy háború szép történet lehet.
Más szavakkal viszont – Amerika és a Szovjetúnió gazdasági érdekek alapján felosztottak egy országot mesterségesen kettévágva azt, és ennek következményeként itt állunk egy mező közepén, ami 18-20 éves ausztrál meg belga srácok sírjával van borítva, ameddig a szemünk ellát. Azért itt valami elcsúszott, nem?
Hát, vissza Busanba.
A város a koreai félsziget fogyasztóibb felén van, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy itt található a világ legnagyobb bevásárlóközpontja. Ez a gigantikus épület pedig otthont ad Ázsia legnagyobb fürdőjének. Ez már éppen elég „leg” ahhoz, hogy meglátogassuk.
A medencék itt sem koedukáltak, így egy darabig külön fürdőzünk a Mikivel. Később a kapott pizsamákba bújva találkozunk a szaunáknál, amiket már együtt próbálgatunk. Óriás terek, egyszerű, modern formák, természetes anyagok, és rengeteg szauna. Van finn, római, török, ázsiai, és vannak egész extrémek is. Ilyen pl a piramis szoba, ami a kozmikus energiákat gyűjti neked össze, aztán a test-hang szoba, ahol a padlóra kell feküdni, ami a halk klasszikus zene ritmusára rezonál. Fú, nagyon jó! A tetőn van DVD terem, ahol a fárasztó pihenés után kikapcsolódhatsz egy kicsit. 5 óra után is nehezünkre esik elhagyni a helyet. Az öltöző mérlege azt mutatja, hogy mindketten másfél kilót izzadtunk :) A Miki 10, én 8 kilóval vagyok kevesebb, mint mikor elindultunk... Viszont szerintem még sose voltunk ilyen tiszták :)
Késő délután hagyjuk el Busant, egy órát buszozunk északnak, hogy megnézzük az ottani templomokat. Szállás foglalva, könnyen megtalálva, lakótársakkal beszélgetve, ágyba belefeküdve.

július 16. Utazás/Japán-Korea (eszti)

Ajajajajajajajajaaaaaajajajajaaaaj.
Miki ébreszt. Fél 11. Gondolom, jó késő van. Mi van? Hol vagyunk? A fejem majd szétrobban, hányingerem van, és lassan kezdem felfogni, hogy nem vagyunk túl ügyesek, mivel a Koreába tartó hajónk 10 perce elment. Próbáljuk pakolni a táskánk, de teljesen kész vagyunk. Soha életünkben nem voltunk még ilyen másnaposak. Azt gondoltuk, hogy több év dublini edzőtábor után nincs új a Nap alatt. Hát van. A reggeli esélytelen. Elindulunk a kikötő felé. Úgy tippeljük, hogy fél óra alatt kiérünk. Hát több, mint 2 órán keresztül vonszoljuk magunkat a táskákkal. És mi még azt hittük, hogy a Fuji megmászásához kell akaraterő. Amennyire agykapacitásunk engedi, reménykedünk. Reménykedünk, hogy valami csodával határos módon, a reggeli hajóra szóló jegyünkkel felengednek egy másik hajóra. Reménykedünk, hogy egyáltalán van másik hajó még ma, és reménykedünk, hogy azon a másik hajón van két szabad hely, és nem kell ugyanezen az úton visszavonszolnunk magunkat.

Amikor végre kiérünk, gyorsan kiderül, hogy minden kívánságunk teljesül, a reggeli jegyekkel fent vagyunk a két óra múlva induló következő hajón. Hurrá. Vagy valami ilyesmi. Próbálunk örülni, de közben haldoklunk. Felváltva járunk a wc-re hányni, pedig már délután 3 van. Nem is értjük az egészet.
A lényeg, hogy feljutunk a 4 órás hajóra. Az egész persze japán precizitással, pontossággal és kényelemmel működik, amiért most valóban nagyon hálásak vagyunk.

A hajó meg se billen, ahogy ezerrel hasítja a hullámokat, és amikor 3 órával később kikötünk Koreában, már kettővel jobban vagyunk. Ez persze még így se sok, de legalább van erőnk végigcsinálni a határátlépéshez szükséges procedúrát, és a szállásunk felhajtását.
Este 9-kor már egy koreai hostel konyhájában szürcsöljük a teánkat. A nap tanulsága: egyenlőre soha nem iszunk!
Éppen azon morfondírozok, hogy vajon mennyi európai turista jut el ide Busanba, amikor a házigazdánk szól, hogy a szobánkat két magyar sráccal fogjuk megosztani. 5 hónapja az első magyarok (persze a Miki tesókat leszámítva)! Kicsit le vagyunk strapálva, de azért így is szuper töltött káposztáról beszélgetni :)