Sziasztok!
Most eltununk 3 hetre a hegyekbe, ugyhogy nem lesz net, de aztan folyt. kov. :)
Puszi Nektek!
Vagabondok!
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tibet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tibet. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. október 7.
2010. október 6.
szeptember 25-29. Lhasa/Tibet (miki)
25-ére már nincs több közös program, és a társaság nagyrésze visszarepül Nepálba, vagy tovább vonatozik Kínába. Rajtunk kívül senki nem vállalja a buszutat visszafelé. Ami pedig nemcsak, hogy szep, de igy meg egy het Lhasaban mardast kialkuszunk ay irodaval!!!Páran még maradnak velunk Tibetben. Mi leginkább cél nélkül csatangolunk Lhasa utcáin, és hagyjuk, hogy a kíváncsiságunk vezessen. A tervezett eltévedések elég jól sikerülnek. Kis eldugott utcákon átsétálva nézzük, hogy élik hétköznapjaikat a helyiek.
Mindenfelé mosolygó, kedves emberek szorgoskodnak, vagy isszák a tibeti teát, mely az egyetlen olyan dolognak bizonyul, amivel nem tudunk megbarátkozni (a kínai katonákat is ideszámolva kettő).
Az egyik nap elmegyünk egy kolostorba, ahol szerzetesek kulonos modon sajatitjak el a szamukra eloirt elmeleti tudasanyagot. Már messziről hallani a lármát. Egy belső térre belépve látjuk, amit legalább 100 szerzetes elsőre veszekedésnek tűnő módon diskurál. A teológiai kérdez-felelek nagyon érdekes látvány. A kérdező állva, néha eltorzult arccal kiabálva, néha mosolyogva, nevetve teszi fel a kérdését. Majd annak befejeztével első lábát felemelve, hátradől, miközben kezeit is felemeli. Ezután hirtelen mozdulattal az ülő kérdezett felé ugrik, és kezeit annak arca előtt jó erősen összecsapja. A kérdezett hasonló vehemenciával válaszol. A kérdezők és válaszolók száma, aránya változó, van ahol 8-an-10-en, van, ahol csak párban vannak. Egy dolog azonban kozos, a hangos férfiak körül izzik a levegő. Körben turisták csokrokban fotózzák a nem mindennapi eseményeket. A szerzetesek pozíciót és vita partnereket is cserélnek. Néha dulakodásba, hangos kiabálásba sőt sírásba is torkollik az eszmecsere. Nagyon jó lenne érteni, mit mondanak egymásnak. Igaz a látvány, így még kaotikusabb. Harangütésre néma csend lesz, és hamarosan kiürül a hely. Ott állunk az Esztivel az üres, csendes téren, ahol pillanatokkal ezelőtt még több tucat férfi hangosodott. Nézzük, ahogy ölelkezve, nevetve az utolsók is elvonulnak, majd mi is kifelé vesszük az irányt. Nem tudjuk, hogy pontosan mit láttunk, de tuti, hogy a cölibrátusban élő férfiak számára jó lehetőség volt a fölös energia levezetésére.
A kolostor előtt leülünk egy teára és egy bazi csípős chillis krumplira. Közben nézzük, ahogy teherautókról almát pakolnak halomba a helyiek. A dobozok egyre nőnek és a dőlés szöget nézve nem kell nagy tehetség a projekt kimenetelének megjósolásához. Pár perc múlva már mindenfelé guruló gyümölcsök között két helyi srác társaságában eszünk tovább. A szokásos ’hogy hívnak’ és ’honnan jöttél’ után egy új kérdés is feljön: nincs kedvetek biliárdozni... dehogynem :).
Az utcára nyitott „terem” egy garázs, ami akkora, hogy könnyen sarokba szorul az ember. Pár vesztes és nyertes játszma után döntetlent hirdetünk, és továbbállunk. Új ismerőseink, Dj és Freeman meghívnak magukhoz egy pohár gözölgő melegvízre és egy pohár helyi (jaj ne!!) teára. Sok érdekeset tudunk meg a két tizenéves fiúról. Mindketten angolt tanulnak, és idegenvezetők szeretnének lenni, valamint, hogy az első helyi gangszta rap csapat tagjai. Meghallgatjuk néhány számukat, amit nyugati zenére énekelnek, és meglepően jók. Közben folyamatosan nő a csapat. Nemsokára a teljes gangszta banda bent kuporodik a lámák képeivel dekorált kis szobában és teát, vagy vizet szürcsölve udvariasan csevegnek velünk. Nagyon kedvesek és érettek a srácok. Szívesen válaszolnak minden kérdésünkre, bár fel-felmerül, hogy ha rossz szándékkal jöttünk volna, komoly bajba kerülhetnek a kényes témák megvitatása miatt. Megtudjuk, hogy számukra a vallás ugyanolyan fontos, mint a kínai elnyomás szelíd, de határozott elutasítása. Az emelkedett társalgást egy újabb visszautasíthatatlan kérdés követi: van-e kedvünk este kareoke bárba menni? Hülyék lennénk nem kihasználni a lehetőséget:). Előtte még elmegyünk együtt momot vacsorázni, ami egy helyi töltött tészta specialitás, készülhet, zöldséggel vagy jak hússal.
Evés közben még többen leszünk. Az étteremben, ahol sikerül kiharcolnunk egy termosz cukros teát is, már kilencen ülünk. Vacsora végeztével megpróbálunk fizetni, de a srácok nem engedik. A helyről együtt megyünk a hétvégi énekesek mekkájába. Egy nagy szobába belépve hatalmas tévé, cd lejátszó, mikrofonok, lézerfények, diszkógömbök várnak, és bizonyítják, hogy jó helyen járunk. Sört rendelünk. Kezdésnek huszat, a kötelező mini poharakkal. A következő 5 órában fokozatosan emelkedik a hangulat. A srácok helyi és hong-kongi hip-hop számokra küldik. Néha tibetiül, néha kínaiul vagy angolul nyomják az improvizált rappet. Jó a hangjuk, jó a hangulat, jó a sör. Végül mi is rászánjuk magunkat a dologra. Rossz a hangunk, jó a hangulat, jó a sör:).
A szitu katalizátorként hat ránk. Hirtelen megihletődünk. Már jó pár éve forgatjuk a fejünkben, hogy tetováltatnánk magunkra valamit. Ahogy meglátom a srácok karján a gyönyörű tibeti írást, érzem, hogy elérkezett a most vagy soha. Szólok az Esztinek, aki egyből bólint. Ahogy egyre idősebbek és "bölcsebbek" lettünk, a kontrák mindig fölénybe kerültek. Na, ez ma nem így van. Két ének között tervezgetjük az üzenetet, és a helyét. Holnap van az utolsó esténk Lhasában, úgyhogy pörög az agyunk. Hajnalban még megpróbálunk elmenni egy klubba, de a fáradság győz. Bucsúzóul még megállapodunk, hogy másnap elmegyünk együtt kosarazni. Reggel ötkor fekszünk.
Nem is olyan rossz a másnapi kezdés. A reggelit átugorva éppen ebédelünk, amikor csörög a telefon. Dj kérdezi, hogy áll-e még kosárparti. A pálya a várost körülölelő hegyek közelében fekszik. Egy palánkra játszunk. Az első nekifutás nem tart túl sokáig. A tegnapi esti mulatás, és a majd 4000m-es tengerszint feletti magasság miatt kb. 3 perc játék után görnyedve, lihegve kérünk szünetet. Másodikra már 5 percig húzzuk.
A tegnap esti hirtelen elhatározást ma internetes böngészés, telefonhívás követi és egy óra múlva már a helyi tetováló studióban együtt tervezzük a motívumot egy nagyon kedves és ügyes tibeti művész-lánnyal. Nagy az izgalom, amikor meghallom az Eszti fölé hajoló srác kezében a gép durozsolását. Innen már nincs visszaút.
Találtunk valami olyat, amit fontosnak érzünk, és büszkén viseljük ennek a különleges orászágnak a betűibe rejtve. Hajnal egy van, mire az eredménnyel a hátunkon (kicsit sajogva) boldogan jövönk el a helyről:)
Mindenfelé mosolygó, kedves emberek szorgoskodnak, vagy isszák a tibeti teát, mely az egyetlen olyan dolognak bizonyul, amivel nem tudunk megbarátkozni (a kínai katonákat is ideszámolva kettő).
Az egyik nap elmegyünk egy kolostorba, ahol szerzetesek kulonos modon sajatitjak el a szamukra eloirt elmeleti tudasanyagot. Már messziről hallani a lármát. Egy belső térre belépve látjuk, amit legalább 100 szerzetes elsőre veszekedésnek tűnő módon diskurál. A teológiai kérdez-felelek nagyon érdekes látvány. A kérdező állva, néha eltorzult arccal kiabálva, néha mosolyogva, nevetve teszi fel a kérdését. Majd annak befejeztével első lábát felemelve, hátradől, miközben kezeit is felemeli. Ezután hirtelen mozdulattal az ülő kérdezett felé ugrik, és kezeit annak arca előtt jó erősen összecsapja. A kérdezett hasonló vehemenciával válaszol. A kérdezők és válaszolók száma, aránya változó, van ahol 8-an-10-en, van, ahol csak párban vannak. Egy dolog azonban kozos, a hangos férfiak körül izzik a levegő. Körben turisták csokrokban fotózzák a nem mindennapi eseményeket. A szerzetesek pozíciót és vita partnereket is cserélnek. Néha dulakodásba, hangos kiabálásba sőt sírásba is torkollik az eszmecsere. Nagyon jó lenne érteni, mit mondanak egymásnak. Igaz a látvány, így még kaotikusabb. Harangütésre néma csend lesz, és hamarosan kiürül a hely. Ott állunk az Esztivel az üres, csendes téren, ahol pillanatokkal ezelőtt még több tucat férfi hangosodott. Nézzük, ahogy ölelkezve, nevetve az utolsók is elvonulnak, majd mi is kifelé vesszük az irányt. Nem tudjuk, hogy pontosan mit láttunk, de tuti, hogy a cölibrátusban élő férfiak számára jó lehetőség volt a fölös energia levezetésére.
A kolostor előtt leülünk egy teára és egy bazi csípős chillis krumplira. Közben nézzük, ahogy teherautókról almát pakolnak halomba a helyiek. A dobozok egyre nőnek és a dőlés szöget nézve nem kell nagy tehetség a projekt kimenetelének megjósolásához. Pár perc múlva már mindenfelé guruló gyümölcsök között két helyi srác társaságában eszünk tovább. A szokásos ’hogy hívnak’ és ’honnan jöttél’ után egy új kérdés is feljön: nincs kedvetek biliárdozni... dehogynem :).
Az utcára nyitott „terem” egy garázs, ami akkora, hogy könnyen sarokba szorul az ember. Pár vesztes és nyertes játszma után döntetlent hirdetünk, és továbbállunk. Új ismerőseink, Dj és Freeman meghívnak magukhoz egy pohár gözölgő melegvízre és egy pohár helyi (jaj ne!!) teára. Sok érdekeset tudunk meg a két tizenéves fiúról. Mindketten angolt tanulnak, és idegenvezetők szeretnének lenni, valamint, hogy az első helyi gangszta rap csapat tagjai. Meghallgatjuk néhány számukat, amit nyugati zenére énekelnek, és meglepően jók. Közben folyamatosan nő a csapat. Nemsokára a teljes gangszta banda bent kuporodik a lámák képeivel dekorált kis szobában és teát, vagy vizet szürcsölve udvariasan csevegnek velünk. Nagyon kedvesek és érettek a srácok. Szívesen válaszolnak minden kérdésünkre, bár fel-felmerül, hogy ha rossz szándékkal jöttünk volna, komoly bajba kerülhetnek a kényes témák megvitatása miatt. Megtudjuk, hogy számukra a vallás ugyanolyan fontos, mint a kínai elnyomás szelíd, de határozott elutasítása. Az emelkedett társalgást egy újabb visszautasíthatatlan kérdés követi: van-e kedvünk este kareoke bárba menni? Hülyék lennénk nem kihasználni a lehetőséget:). Előtte még elmegyünk együtt momot vacsorázni, ami egy helyi töltött tészta specialitás, készülhet, zöldséggel vagy jak hússal.
Evés közben még többen leszünk. Az étteremben, ahol sikerül kiharcolnunk egy termosz cukros teát is, már kilencen ülünk. Vacsora végeztével megpróbálunk fizetni, de a srácok nem engedik. A helyről együtt megyünk a hétvégi énekesek mekkájába. Egy nagy szobába belépve hatalmas tévé, cd lejátszó, mikrofonok, lézerfények, diszkógömbök várnak, és bizonyítják, hogy jó helyen járunk. Sört rendelünk. Kezdésnek huszat, a kötelező mini poharakkal. A következő 5 órában fokozatosan emelkedik a hangulat. A srácok helyi és hong-kongi hip-hop számokra küldik. Néha tibetiül, néha kínaiul vagy angolul nyomják az improvizált rappet. Jó a hangjuk, jó a hangulat, jó a sör. Végül mi is rászánjuk magunkat a dologra. Rossz a hangunk, jó a hangulat, jó a sör:).
A szitu katalizátorként hat ránk. Hirtelen megihletődünk. Már jó pár éve forgatjuk a fejünkben, hogy tetováltatnánk magunkra valamit. Ahogy meglátom a srácok karján a gyönyörű tibeti írást, érzem, hogy elérkezett a most vagy soha. Szólok az Esztinek, aki egyből bólint. Ahogy egyre idősebbek és "bölcsebbek" lettünk, a kontrák mindig fölénybe kerültek. Na, ez ma nem így van. Két ének között tervezgetjük az üzenetet, és a helyét. Holnap van az utolsó esténk Lhasában, úgyhogy pörög az agyunk. Hajnalban még megpróbálunk elmenni egy klubba, de a fáradság győz. Bucsúzóul még megállapodunk, hogy másnap elmegyünk együtt kosarazni. Reggel ötkor fekszünk.
Nem is olyan rossz a másnapi kezdés. A reggelit átugorva éppen ebédelünk, amikor csörög a telefon. Dj kérdezi, hogy áll-e még kosárparti. A pálya a várost körülölelő hegyek közelében fekszik. Egy palánkra játszunk. Az első nekifutás nem tart túl sokáig. A tegnapi esti mulatás, és a majd 4000m-es tengerszint feletti magasság miatt kb. 3 perc játék után görnyedve, lihegve kérünk szünetet. Másodikra már 5 percig húzzuk.
A tegnap esti hirtelen elhatározást ma internetes böngészés, telefonhívás követi és egy óra múlva már a helyi tetováló studióban együtt tervezzük a motívumot egy nagyon kedves és ügyes tibeti művész-lánnyal. Nagy az izgalom, amikor meghallom az Eszti fölé hajoló srác kezében a gép durozsolását. Innen már nincs visszaút.
Találtunk valami olyat, amit fontosnak érzünk, és büszkén viseljük ennek a különleges orászágnak a betűibe rejtve. Hajnal egy van, mire az eredménnyel a hátunkon (kicsit sajogva) boldogan jövönk el a helyről:)
2010. október 4.
szeptember 23-24. Lhasa/Tibet (eszti)
Túránk 5. napjának estéjén elérjük Tibet fővárosát, a 3700 m magasan fekvő Lhasát. A néhány évtizede még tiltott várost ma már rengeteg (főként kínai) turista látogatja. A belváros továbbra is tradicionális tibeti épületekből áll, ám koré autentikus modern kínai várost épült. A kormány támogatja azokat a kínaiakat, akik Tibetbe koltoznek, hogy az minél inkább az ország szerves részévé váljon. A sok száz éves, mindent átszövő buddhista hagyomány és a kínai bevásárlókozpontok érdekesen mutatnak egymás mellett. A főtéren gyakorlatilag a nap 24 órájában imádkoznak az emberek, és járőröznek a gépfegyveres katonák. Az imádkozás tobb fajtáját is látható. Sokan hasra fekszenek és felállnak órákon keresztül, mások a templom körül róják a koroket, és füzér vagy imakerék segítségével mormolják a szent szöveget.
A szerzetesek itt sokkal inkább a mindennapi élet részei. Rengetegen vannak, vásárolnak, telefonálnak, húst esznek (az 5 buddhista alap morál egyike, hogy tisztelni kell minden élőlényt).
Láttunk egy szerzetest, aki egy apácával vacsizott az étteremben, és kozben énekelték az épp aktuális pop slágereket. Egész randi szaga volt a dolognak :) A vallás (vagy legalábbis a rituálé), itt a nap minden percét, az egész család életét, minden teret és sarkot átsző. A tibetiek egyébként a legbékésebb, legcsendesebb és őszintén kedvesebb emberek, akikkel eddigi utunk során találkoztunk. Az ember azt hinné, hogy ilyen mosolyra csak a kisgyerekek képesek. Hát melengetjük a szívünket!
Osszességében érdekes hely Lhasa, amin nehéz eligazodni első ránézésre. Az viszont egyértelműnek tűnik, hogy innen már nincs visszaút, Kína jelen van mindenhol és mindenben, elképesztő mennyiségű pénzt invesztáltak az infrastruktúrába, szerintünk az független Tibet már csak egy szép, de realitás nélküli álom.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a kínaiak szociális- és egészségügyi ellátást, iskolákat, utakat, tiszta ivóvizet stb hoztak az itt lakók számára. Az elnyomás, a terror, a folyamatos félelem viszont ugyancsak része lett a tibetiek mindennapjainak. Nekünk is tobbszor próbálnak kétes alakok a bizalmunkba férkőzni. Szóval az ítélethozatalt inkább rátok bízom :)
Most vissza hozzánk. Úgy néz ki, hogy a túravezetőnk megkedvelt minket, mert a szobaosztáskor nekünk adja a luxus lakosztály kulcsát. Az egész csoport csodájára jár a gyonyorű szobának :)
Ja, és figyelmetekbe ajánlanám az étlapunk 20-as számú ételét :)
Két napot toltünk a csapat tagjaként Lhasában, ezalatt megnézünk két monostort, és a híres-neves Potalát.
Gyonyorűek valamennyien, élvezzük a sétákat, bár egyre jobban hiányoljuk a túravezetőnk magyarázatait, azok nélkül ugyanis a monostorok kezdenek kísértetiesen hasonlítani egymásra. A Potalában sok a kiírás, de azok elsősorban arra koncentrálnak, hogy hány kg aranyat tartalmaz az egyik szobor, és hány darab drága kő díszíti a másikat. A mi általunk megismert buddhizmus tükrében furcsa látni ezt az elképesztő mennyiségű aranyat és pénzt. A korbejáró imádkozó emberek is pénzt dobnak minden egyes Buddha lába elé. Sok érdekes kombináció van ebben az országban :)
Az esték változó színvonalban, de kivétel nélkül nagyon jól telnek.
A mostanra jól osszeszokott bandában nagyon jó a hangulat. Néha mély filozófiai kérdések kerülnek heves megvitatásra, máskor igen olcsó poénokon szakad a társaság. Mindent osszevetve, nem is mertük remélni, hogy egy szervezett utazás ilyen jól sülhet el.
A szerzetesek itt sokkal inkább a mindennapi élet részei. Rengetegen vannak, vásárolnak, telefonálnak, húst esznek (az 5 buddhista alap morál egyike, hogy tisztelni kell minden élőlényt).
Láttunk egy szerzetest, aki egy apácával vacsizott az étteremben, és kozben énekelték az épp aktuális pop slágereket. Egész randi szaga volt a dolognak :) A vallás (vagy legalábbis a rituálé), itt a nap minden percét, az egész család életét, minden teret és sarkot átsző. A tibetiek egyébként a legbékésebb, legcsendesebb és őszintén kedvesebb emberek, akikkel eddigi utunk során találkoztunk. Az ember azt hinné, hogy ilyen mosolyra csak a kisgyerekek képesek. Hát melengetjük a szívünket!
Osszességében érdekes hely Lhasa, amin nehéz eligazodni első ránézésre. Az viszont egyértelműnek tűnik, hogy innen már nincs visszaút, Kína jelen van mindenhol és mindenben, elképesztő mennyiségű pénzt invesztáltak az infrastruktúrába, szerintünk az független Tibet már csak egy szép, de realitás nélküli álom.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a kínaiak szociális- és egészségügyi ellátást, iskolákat, utakat, tiszta ivóvizet stb hoztak az itt lakók számára. Az elnyomás, a terror, a folyamatos félelem viszont ugyancsak része lett a tibetiek mindennapjainak. Nekünk is tobbszor próbálnak kétes alakok a bizalmunkba férkőzni. Szóval az ítélethozatalt inkább rátok bízom :)
Most vissza hozzánk. Úgy néz ki, hogy a túravezetőnk megkedvelt minket, mert a szobaosztáskor nekünk adja a luxus lakosztály kulcsát. Az egész csoport csodájára jár a gyonyorű szobának :)
Ja, és figyelmetekbe ajánlanám az étlapunk 20-as számú ételét :)
Két napot toltünk a csapat tagjaként Lhasában, ezalatt megnézünk két monostort, és a híres-neves Potalát.
Gyonyorűek valamennyien, élvezzük a sétákat, bár egyre jobban hiányoljuk a túravezetőnk magyarázatait, azok nélkül ugyanis a monostorok kezdenek kísértetiesen hasonlítani egymásra. A Potalában sok a kiírás, de azok elsősorban arra koncentrálnak, hogy hány kg aranyat tartalmaz az egyik szobor, és hány darab drága kő díszíti a másikat. A mi általunk megismert buddhizmus tükrében furcsa látni ezt az elképesztő mennyiségű aranyat és pénzt. A korbejáró imádkozó emberek is pénzt dobnak minden egyes Buddha lába elé. Sok érdekes kombináció van ebben az országban :)
Az esték változó színvonalban, de kivétel nélkül nagyon jól telnek.
A mostanra jól osszeszokott bandában nagyon jó a hangulat. Néha mély filozófiai kérdések kerülnek heves megvitatásra, máskor igen olcsó poénokon szakad a társaság. Mindent osszevetve, nem is mertük remélni, hogy egy szervezett utazás ilyen jól sülhet el.
2010. október 3.
szeptember 21-22. Gyantse/Tibet (miki)
Abban, hogy nem csupán paranoiáról van szó, csak másnap lehetünk teljesen biztosak. Reggel a buszra utolsóként felszálló félig részeg- félig másnapos Gilus elmondja, hogy amikor előző este ki akart jönni a bárból két lány visszahúzza, majd egy szobába kísérik, ahol csak két üres szék van. Leültetik az egyikre, majd magára hagyják. Pár perc múlva egy sebhelyes férfi foglal helyet vele szemben, akiről kiderül, hogy a mulató tulajdonosa. Kérdezgeti, hogy hogy érzi magát barátunk, de a hangsúlyból érezni, hogy inkább fenyegetésről van szó, mintsem udvarias társalgásról. Később átkísérik egy másik szobába, ahol egy jóloltozott kínai férfi várja. Úgy mutatkozik be, mint a város főnöke, ami már magában is elég parás. Vele is végig mennek a kérdéseken. Miután a főnök megbizonyosodik, hogy csak egy spicces turistával van dolga, italt és lányokat hozat, és kéri barátunkat, hogy midkettőből fogyasszon kedvére. Gilus az előbbit elfogadja, és négyig derekasan iszik a társasággal, majd elkoszon, és távozik. A történet jobban nem is végződhetett volna, és inkább nem bogyózunk a „mi lett volna, ha” verzión.Tanulságként kicsit gyanakvóbbak leszünk a hasonló figurákkal szemben, akikből sajnos minden városra jut pár.
Ezt a két napot is város és monostor nézegetéssel, hihetetlen tájakon való utazással, kedves tibeti emberekkel töltjük, amiről a képek beszédesebben szólnak.
Ezt kihasználva gyors (és szubjektív) helyzetjelentés kovetkezik Tibetből.
Szinte mindannyian tudunk valamennyit a jelen helyzetről (amiben elég nagy szerepe van Bratt Pittnek is :)), hogy a kínai nagytestvér miként kebelezte be a kis országot (ami egyébként 13-szor akkora, mint Magyarország) arra hivatkozva, hogy régen az már hozzá tartozott. A nyugat zászlókat lobogtat, free Tibet szlogent kiált, de a kormányoknak ugyanakkor fontosabb a jobb diplomáciai kapcsolat az egyre befolyásosabb Kínával. Ha jól tudom, akkor a nemrég Magyarországra látogató Dalai Láma is csak fényképről láthatta Orbán Viktort. A kisebb, gyengébb országok érdekeiért vívott harcok, vagy azok elmaradásért sajnos még mindíg a nagyobbak érdekei a szolgálnak motivációként. A szép demokratikus eszmék ilyenkor hallgatnak. Kíváncsiak voltunk, hogy az országba, országrészbe (kinek melyik) érkezve tisztul-e kép. Érkezésünk elott csak a kotelező minimumot olvastunk a szituról. A torténelem során a két ország viszonya kiegyenlítettebb volt, sőt, a tibeti birodalom a 7. sz.-ban elfoglalata az akkori kínai fővárost, és a selyemút nagy részét is konrolálta majd egy évszázadig. Az 1700-as években Kína irányítása alatt tartotta az akkor már gyengébb Tibetet, de gyakorlatilag nem szólt bele az életébe. A változást itt is a szemtelen Angolok okozták, akik a 20.sz-ban ide is betolakodtak. A tibetiek Kínától kértek segítséget. Igaz, megállapodás nem jott létre a három ország kozott, de az I. és II. VH miatt senki sem torődott sokat a szituációval. Maoék kommunista állama a 40-es évek végére stabilizálódott, és 1950-ben bevonultak Tibetbe. 1959-ben tetőzott az erőszak hullám. És miután a Dalai Láma nem kapta meg a kért külfoldi segítséget a CIA segítségével Indiába menekült. Az amerikai állam Nepálban és az USA-ban is tartott fent kiképző táborokat tibeti gerilla csapatoknak, akiket vissza is szivárogtattak az országba. Ezeket a 70-es években zárták be, amikor a kínai-amerikai diplomáciai kapcsolatok jobb irányt vettek. A fővárosban még tavaly is voltak felkelések, aminek eredményeként 140 ember (főként szerzetes) halt meg.
És hogy mit láttunk mi? A felszínen nyugalom, csend és Lhasában rengeteg fegyveres kínai katona. A felszín alatt érezni a helyiek keserűségét, a Dalai Láma iránti tiszteletét, szeretetét. Akinek nevének kiejtéséért vagy fényképnek birtoklásáért is bortonbüntetés jár. Az ország infrastrúktúrája sokat fejlődott a kínai irányítás alatt. Az életkorülmények javultak. Ugyanakkor egy millió ember eltünt, vagy meghalt, a szerzeteseknek új, kommunista eszmékkel átitatott buddhizmust kellett elismerniuk, vagy menekülniük a büntetés elől. A betelepítési politikának koszonhetően a területet egyre nagyobb számban kínaiak lakják, akik a vállalkozások nagyrészének tulajai. Besúgókat, kémeket látni minden felé. Nem tudom mit hozhat a jovő. Jó lenne, ha a kínaiak pénze, fejlettsége párosulna a tibetiek béke és életszeretetével, türelmével, nem pedig az elnyomás még egy szomorú példájává szilárdulna a helyzet.
Ezt a két napot is város és monostor nézegetéssel, hihetetlen tájakon való utazással, kedves tibeti emberekkel töltjük, amiről a képek beszédesebben szólnak.
Ezt kihasználva gyors (és szubjektív) helyzetjelentés kovetkezik Tibetből.
Szinte mindannyian tudunk valamennyit a jelen helyzetről (amiben elég nagy szerepe van Bratt Pittnek is :)), hogy a kínai nagytestvér miként kebelezte be a kis országot (ami egyébként 13-szor akkora, mint Magyarország) arra hivatkozva, hogy régen az már hozzá tartozott. A nyugat zászlókat lobogtat, free Tibet szlogent kiált, de a kormányoknak ugyanakkor fontosabb a jobb diplomáciai kapcsolat az egyre befolyásosabb Kínával. Ha jól tudom, akkor a nemrég Magyarországra látogató Dalai Láma is csak fényképről láthatta Orbán Viktort. A kisebb, gyengébb országok érdekeiért vívott harcok, vagy azok elmaradásért sajnos még mindíg a nagyobbak érdekei a szolgálnak motivációként. A szép demokratikus eszmék ilyenkor hallgatnak. Kíváncsiak voltunk, hogy az országba, országrészbe (kinek melyik) érkezve tisztul-e kép. Érkezésünk elott csak a kotelező minimumot olvastunk a szituról. A torténelem során a két ország viszonya kiegyenlítettebb volt, sőt, a tibeti birodalom a 7. sz.-ban elfoglalata az akkori kínai fővárost, és a selyemút nagy részét is konrolálta majd egy évszázadig. Az 1700-as években Kína irányítása alatt tartotta az akkor már gyengébb Tibetet, de gyakorlatilag nem szólt bele az életébe. A változást itt is a szemtelen Angolok okozták, akik a 20.sz-ban ide is betolakodtak. A tibetiek Kínától kértek segítséget. Igaz, megállapodás nem jott létre a három ország kozott, de az I. és II. VH miatt senki sem torődott sokat a szituációval. Maoék kommunista állama a 40-es évek végére stabilizálódott, és 1950-ben bevonultak Tibetbe. 1959-ben tetőzott az erőszak hullám. És miután a Dalai Láma nem kapta meg a kért külfoldi segítséget a CIA segítségével Indiába menekült. Az amerikai állam Nepálban és az USA-ban is tartott fent kiképző táborokat tibeti gerilla csapatoknak, akiket vissza is szivárogtattak az országba. Ezeket a 70-es években zárták be, amikor a kínai-amerikai diplomáciai kapcsolatok jobb irányt vettek. A fővárosban még tavaly is voltak felkelések, aminek eredményeként 140 ember (főként szerzetes) halt meg.
És hogy mit láttunk mi? A felszínen nyugalom, csend és Lhasában rengeteg fegyveres kínai katona. A felszín alatt érezni a helyiek keserűségét, a Dalai Láma iránti tiszteletét, szeretetét. Akinek nevének kiejtéséért vagy fényképnek birtoklásáért is bortonbüntetés jár. Az ország infrastrúktúrája sokat fejlődott a kínai irányítás alatt. Az életkorülmények javultak. Ugyanakkor egy millió ember eltünt, vagy meghalt, a szerzeteseknek új, kommunista eszmékkel átitatott buddhizmust kellett elismerniuk, vagy menekülniük a büntetés elől. A betelepítési politikának koszonhetően a területet egyre nagyobb számban kínaiak lakják, akik a vállalkozások nagyrészének tulajai. Besúgókat, kémeket látni minden felé. Nem tudom mit hozhat a jovő. Jó lenne, ha a kínaiak pénze, fejlettsége párosulna a tibetiek béke és életszeretetével, türelmével, nem pedig az elnyomás még egy szomorú példájává szilárdulna a helyzet.
szeptember 20. Shigatse/Tibet (miki)
A csoportos utazáshoz Shigatse-ban egy elég menő kínai tulajdonban lévő szállás is jár. A szerény reggelit igazi túrista csemege koveti. A világ legmagasabb városában található (eléggé rákatantunk a legekre)monostort nézzük meg. A tipikus kínai városképet a piros és narancssárga ruhában sétáló szerzetesek teszik színesebbé. A bejárati kapun belépve egy hatalmas térről indulunk el felfedezni a hegy oldalába épített templomokat és az épületek kozott megbújó kerteket, tereket.
A helyiek minednfelé róják a koroket és egyik kezükkel az imakerekeket forgatják, míg a másikban vagy füzért morzsolnak, vagy a saját kézi imahengerüket porgetik. Eleggé ’Hét év Tibetben’ a feeling. A templomokban megcsodálhatjuk a tibeti buddhista művészet színes és fantáziadús világát. Érdekes a falakra festett férfi és a félmesztelen női buddhákat egymás mellett látni. Az utóbbi abszolút helyi sajátosság. Ha jól tudom ez a emberi természet női és férfi részének egyensúlyát hivatott ábrázolni. A vezetőnkből harapófogóval kell minden infot kicsikarni, így sok kérdés megválaszolatlan marad. Azt azért megtudjuk,hogy az itt látott remekművek majd mindegyike új, merthogy a kínai seregek az eredetieket vagy az 50-es években, vagy kultúrális forradalom alatt lerombolták. Később azt is megtudjuk, hogy a tibeti szerzetesek élete csak mobiltelefonnal teljes. Sokuk még a templomban is telefonál, zenét hallgat vagy egyszerüen játszik a mobilján. Mindekozben a fényképező túristáktól pénz vesznek el, vagy gyűjtik ossze a mindenfelé heverő adománypénzeket, esetleg a jakvaj gyergyákat rendezgetik.
A nap további részében várost nézegetünk.
Majdnem moziba is megyünk, amit csak a jegyeladó mínuszos kommunikációs képessége hiusít meg. Hosszú próbálkozás után sem tudunk rájonni, hogy mit játszanak, pedig még képeket is csinálunk a plakátokról. Végül a holgy háta mogott lévő, számunkra érthetetlen filmcímekre mutogatunk, de ez sem segít. A dubliniaknak azért szeretnénk egy kis csemegével kedveskeni - "My lovely horse" címmel:
Meglepetésünkre találunk egy muszlim negyedet, mecsettel. Zárásként naplementét nézünk egy hegy tetejéről .
A szállásra visszatérve megtudjuk, hogy van a városban egy helyi mulatóhely. Este tíz óra korül oten beülünk egy sorre, de persze ilyen konnyen nem ússzuk meg a dolgot. A társaság egy kis asztal koré kuporodik. A pincérlányok kihozzák soreinket, kis roviditalos pohárkák társaságában. Nemcsak, hogy kitoltik az italt, de még a poharakat is a kezünkbe nyomják, és jelzik, hogy itt az idő a koccintásra. A helyi szokásnak megfelelően mindenki egy kortyra lehúzza a sort, és megmutatja a tobbieknek az üres poharat. A pincéreink mosolyogva nyugtázzák, hogy jól megtanultuk az első leckét, és már a másodikat toltik poharainba. A tempó nem lassul, egész este egymással és a helyiekkel ürítjük Barbie-poharainkat. Kozben a színpadon táncos-énekes produkciókat figyelünk. A recept nem túl bonyolult, de nagyon vidám. Tradícionális tibeti nóták alá szintetizátor alap és sor adja meg a hangulatot. Éjfél korül a helyiek kezdenek felszivárogni a színpadra és együtt, korben táncolni. Ahogy tellik az idő, úgy nő a résztvevők és koreik száma. Egy óra korül nekünk is megjon a kedvünk (így a nagyon szorgos felszolgálók elől is igazoltan léphetünk le egy időre) és ropjuk a tibeti-csárdást. Az egyébként nagyon vidám estére kijózanító hatással van a kínai ügynokok jelenléte (aminek, hátteréről majd egy másik bejegyzében írunk majd). Négy maguk által helyinek mondott, de nagyon jól oltozott alak, meglepő magabiztosággal és angolsággal kezdi szídni a kínai rendszert és az elnyomást, mikozben maguk kozott nem tibetiül, hanem kínaiul beszélnek. Egy idő után próbálunk eltávolodni tőlük, de nem konnyű. Kozben látjuk, hogy a helyiek már nem annyira barátságosak velünk, és csak félszemmel, de figyelik az eseményeket. Főleg Gilust próbálják bevonni a társaságukba. Végül feladják és elkoszonnek, de ugyanabban a pillanatban a másik oldalunkra leül két figura, akik más módszerrel, de onnan folytatják az agitálást, ahol az eloző társaság abba hagyta.
Ennek ellenére jól mulatunk, bár sajnáljuk a helyieket, sejtve, hogy mi mehet itt a felszín alatt. 3 korül visszasétálunk a hotelba aludni.
A helyiek minednfelé róják a koroket és egyik kezükkel az imakerekeket forgatják, míg a másikban vagy füzért morzsolnak, vagy a saját kézi imahengerüket porgetik. Eleggé ’Hét év Tibetben’ a feeling. A templomokban megcsodálhatjuk a tibeti buddhista művészet színes és fantáziadús világát. Érdekes a falakra festett férfi és a félmesztelen női buddhákat egymás mellett látni. Az utóbbi abszolút helyi sajátosság. Ha jól tudom ez a emberi természet női és férfi részének egyensúlyát hivatott ábrázolni. A vezetőnkből harapófogóval kell minden infot kicsikarni, így sok kérdés megválaszolatlan marad. Azt azért megtudjuk,hogy az itt látott remekművek majd mindegyike új, merthogy a kínai seregek az eredetieket vagy az 50-es években, vagy kultúrális forradalom alatt lerombolták. Később azt is megtudjuk, hogy a tibeti szerzetesek élete csak mobiltelefonnal teljes. Sokuk még a templomban is telefonál, zenét hallgat vagy egyszerüen játszik a mobilján. Mindekozben a fényképező túristáktól pénz vesznek el, vagy gyűjtik ossze a mindenfelé heverő adománypénzeket, esetleg a jakvaj gyergyákat rendezgetik.
A nap további részében várost nézegetünk.
Majdnem moziba is megyünk, amit csak a jegyeladó mínuszos kommunikációs képessége hiusít meg. Hosszú próbálkozás után sem tudunk rájonni, hogy mit játszanak, pedig még képeket is csinálunk a plakátokról. Végül a holgy háta mogott lévő, számunkra érthetetlen filmcímekre mutogatunk, de ez sem segít. A dubliniaknak azért szeretnénk egy kis csemegével kedveskeni - "My lovely horse" címmel:
Meglepetésünkre találunk egy muszlim negyedet, mecsettel. Zárásként naplementét nézünk egy hegy tetejéről .
A szállásra visszatérve megtudjuk, hogy van a városban egy helyi mulatóhely. Este tíz óra korül oten beülünk egy sorre, de persze ilyen konnyen nem ússzuk meg a dolgot. A társaság egy kis asztal koré kuporodik. A pincérlányok kihozzák soreinket, kis roviditalos pohárkák társaságában. Nemcsak, hogy kitoltik az italt, de még a poharakat is a kezünkbe nyomják, és jelzik, hogy itt az idő a koccintásra. A helyi szokásnak megfelelően mindenki egy kortyra lehúzza a sort, és megmutatja a tobbieknek az üres poharat. A pincéreink mosolyogva nyugtázzák, hogy jól megtanultuk az első leckét, és már a másodikat toltik poharainba. A tempó nem lassul, egész este egymással és a helyiekkel ürítjük Barbie-poharainkat. Kozben a színpadon táncos-énekes produkciókat figyelünk. A recept nem túl bonyolult, de nagyon vidám. Tradícionális tibeti nóták alá szintetizátor alap és sor adja meg a hangulatot. Éjfél korül a helyiek kezdenek felszivárogni a színpadra és együtt, korben táncolni. Ahogy tellik az idő, úgy nő a résztvevők és koreik száma. Egy óra korül nekünk is megjon a kedvünk (így a nagyon szorgos felszolgálók elől is igazoltan léphetünk le egy időre) és ropjuk a tibeti-csárdást. Az egyébként nagyon vidám estére kijózanító hatással van a kínai ügynokok jelenléte (aminek, hátteréről majd egy másik bejegyzében írunk majd). Négy maguk által helyinek mondott, de nagyon jól oltozott alak, meglepő magabiztosággal és angolsággal kezdi szídni a kínai rendszert és az elnyomást, mikozben maguk kozott nem tibetiül, hanem kínaiul beszélnek. Egy idő után próbálunk eltávolodni tőlük, de nem konnyű. Kozben látjuk, hogy a helyiek már nem annyira barátságosak velünk, és csak félszemmel, de figyelik az eseményeket. Főleg Gilust próbálják bevonni a társaságukba. Végül feladják és elkoszonnek, de ugyanabban a pillanatban a másik oldalunkra leül két figura, akik más módszerrel, de onnan folytatják az agitálást, ahol az eloző társaság abba hagyta.
Ennek ellenére jól mulatunk, bár sajnáljuk a helyieket, sejtve, hogy mi mehet itt a felszín alatt. 3 korül visszasétálunk a hotelba aludni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)