augusztus 21-25. Xi'an/Kína (eszti)

Már sokkal jobban vagyunk, úgyhogy elhatározzuk, hogy végre megnézzük a várost magunknak. Reggel viszont arra kelünk, hogy szakad az eső, és nem is csillapodik egész nap, úgyhogy továbbra is négy fal kozott maradunk. Zombi életmódunknak végül egy ír srác vet véget. Az ír jókedv ránk is átragad, és este már egy halom más utazóval sorozünk, beszélgetünk. Elvisznek minket a helyi ír bub-ba (mert az ugye van mindenhol a világon), ahol lassan visszatér belénk az élet. Az elkovetkező napokban sokat bandázunk más hosztel-lakókkal, tobbek kozott magyarokkal is. Az itt toltott majdnem két hét alatt kétszer is találkozunk nagyon kedves magyar vándorokkal. Másnap végre sor kerül egy kis városnézésre. Xi’an nagyon érdekes, sokszínű és egész barátságos városnak tűnik. A muszlim negyed hentesei ugyan megmozgatják a még kissé érzékeny gyomrunkat, de igazán élvezzük a sétát.

Ahogy beszélgetünk a hosztellakókkal, be kell vallanunk, hogy rajtunk kívül senki nem éli meg Kínát olyan nehezen, sőt! Szóval mindenképp szeretném megjegyezni, hogy simán lehet, hogy igazságtalanok vagyunk, és valahol van is lelkiismeretfurdalásom, hogy nem sikerül tobbet kihoznunk egy ilyen elképesztő méretű, mindent magába foglaló országból. Lehet, hogy kicsit elfáradtunk, nem is tudom, hogy mi lehet az oka. A lényeg, hogy a leírtakat mindenképp szubjektívnak kezeljétek. Kína és a mi találkozásunkból ez lett, de az nem jelenti, hogy tobb toleranciával vagy elszántsággal ez nem torténhetne másképp.
Amikor végre elérkezik az idő, hogy megnézzük a város kozelében található agyagkatona sereget, egy ír-lengyel pár és egy angol úriember társaságában vágunk neki a látogatásnak. Az agyag hadsereg Kína egyik fő látványossága, és sok tekintetben egyedülálló a világon. Amikor 2500 évvel ezelőtt a 13 éves császár trónra lépett, elkezdték építeni számára azt az elképesztő méreteket oltő mauzóleumot, ami majd a túlvilági boldogulását biztosítja. Gyakorlatilag egy 56 négyzetkilóméteres fold alatti városról van szó, városfalakkal, vízvezetékrendszerrel, hivatali épületekkel, bronz állatokkal, agyag papokkal, mutatványosokkal, és - ami a leggigászibb méreteket olti - egy teljes hadsereggel. 7000 életnagyságú agyagkatona sorakozik hosszú sorokban, hogy az uralkodót szolgálja. Minden egyes katona ruhája, frizurája, de még az arcvonásai is egyedülálló. Melléjük fegyvereket, szekereket, agyag és élő lovakat is eltemettek. A mauzóleum 700.000 ember 38 éves munkája. Ezek aztán számok...

Nem is mondtam még, hogy a szállásunk hűen orzi Peti és Zsuzsi hült helyét, akik januárban jártak itt, és aztán februárban találkoztunk velük Thaifoldon. A étkezőt az utazók által rajzolt zászlók díszitik, amit ők kiegészítettek kis hazánk lobogójával és egy paprikával. Vettük a bátorságot, és mi is feliratkoztunk a műalkotásra :)

Utolsó esténk Kínában nagyon vidáman, újdonsült barátaink kozott telik. Kapunk tippeket Nepálra (meg az életre :) ), és jócskán hajnal van, mire takarodót fújunk.

augusztus 13-20. Xi'an/Kína (miki)

Az éjszakai őrulet ráncai már kisimulnak, amikor reggel a szemerkélő esőben, és vizslató szempárok surűjében kibotorkálunk a pályaudvarról. Felülünk egy buszra és nem sokkal később már a xiani hostelünk ágyán nyogünk-sajnos a fájdalomtól. Megint késobb elvonszoljuk magunkat egy utazási irodáig, hogy pontot tegyünk a Tibet-nem Tibet ügy végére, ugyanis ebben nem tudunk donteni. Nagyon mennénk. Az oda és tovább vezető út is izgalmasnak látszik, de a 4 napos tibeti kiruccanásunk árából egy hónapig élhetnénk Nepálban. Az eddigiekben, pedig pont egy hónapnyi osszeggel koltekeztünk túl magunkat. A dilemmánk most sem oldódott meg, azonban látunk valamit a városból és lakóiból. Elsőre elég barátságos kis helynek (4 millióan élnek itt :)) látszik. Ez minden amit egyenlőre el tudok mondani a városról. Az elkovetkező egy hétben nem sok mindenre van erőnk. Testileg és lelkileg is a padlón vagyunk. Nincs kedvünk senkihez és semmihez. Itt ér minket a hír, hogy az Eszti ngymamája meghalt. Az Eszti az elkovetkező napkban telefonál, skypol. Kicsit hazarepül, legalább a lelke, hogy otthon lehessen a családdal. A temetés napján gyújtunk egy füstolőt és a szobánkban sírva-nevetve, beszélgetve emlékezünk rá.

A hosszúnak tűnő napokat zombi üzemmódban szobafogságban toltjük, aminek egyhangúságát csak a ritka kaja, és a gyakori wc-szünetek torik meg. Sajnos azonban a pihenés, a kímélő koszt és a gyógyszereink is kevésnek bizonyulnak. Egyre rosszabbul vagyunk. Az Esztinek három napig 40 fokos láza van. A gyomrunkban atombomba-kísérletek folynak. A tetőpontja a dolognak, amikor felfedezzük, hogy véres a székletünk(ezt most tényleg nem tudtam máshogy írni). A hostelben kínaiul íratunk egy listát a nyavajáinkról és elmegyünk egy rendelőbe, ahol azonban a kommunikáció szikrája sincs meg, így üres kézzel távozunk. Beleássuk magunkat a netes adatokba, és találunk egy kórházat, ahol állítólag beszélnek angolul. És tényleg. Ráadásul az orvos és az ápolók mind nagyon kedvesek. Szó szerint kézen fogva visznek minket az egyik vizsgálatról a másikra, mondják, mi hol van, mennyibe kerül. Most még az sem zavar, hogy tizen kb. fél méterről nézik végig a konzultációt és a receptírást. Szerencsére a laborban ennél kicsit nagyobb a privát szféra. Az egész vizit nagyon jól zajlik. Két óra alatt mindennel megvagyunk, kész a diagnózis. Az arcunkon mosollyal, a kezünkben szorongatott gyógyszer-armadával, reménykedve jovünk ki. Fura, hogy az első igazán jó tapasztalat Kínában itt ér bennünket. Lehet, hogy mégis van remény?:). A hatás bámulatos. Már este jobban vagyunk. Másnapra már kezd visszatérni az életkedvünk is.

A dilemmánkat is megoldotta az élet. Nem maradt időnk a dél- kínai, tibeti utunkra. Átbeszélünk minden opciót, ahol még a hazamenet és a még egy hónap Kínában is felmerül, bár ettől eléggé megijedünk. Végül veszünk egy repjegyet Nepálba. Hurrá!!!

augusztus 10-12. Taiyuan/Kína (eszti)

Mire a busszal megérkezünk Taiyuanba, már egyértelmű, hogy betegek vagyunk. Elvonszoljuk magunkat egy olcsó hotelig, bedőlünk az ágyba, és két napik szinte ki se kelünk.

Ez így nem pontos, mert 10 percenként járunk wc-re. Óriás hasmenés, hányinger, étvágytalanság – tuti gyomorrontás. Napi egyszer elballagunk a kozeli McDonald’s-ba, és leküldünk egy szendvicset. A kínai kajának a gondolatára is mozdul a gyomrunk, így nagyon hálásak vagyunk az amerikai „mentőovért”.
Úgy terveztük, hogy Taiyuan csak egy állomás lesz egy kis falucska felé, ahol elvileg családoknál szerettünk volna megszállni. Jeleleg azonban minden hely ilyesztőnek tűnik, ahol nincs McDonald’s, és egyértelműen nem vagyunk olyan állapotban, hogy kalandorkodjunk, így változik a terv. Veszünk egy vonatjegyet Xi’an-ba. Ez egy igen nagy város, ahol egy igéretes nemzetkozi hosztel vár minket tiszta ággyal, internettel, meg a térképen is rajta lennénk, ha ne adj isten rosszabbra fordul az állapotunk.
A 3. nap már reggel el kell hagyjuk a szállást, a vonat viszont csak este indul, így a városban botorkálva toltjük a napot.

Széntabletták segítségével a hasmenést időlegesen kispadra ültetjük, de a tobbi játékos teljes erőbedobással ugrál a hasunkban. Az sem zavar, hogy mindenki bámul, mert leginkább a cipőnk orrát nézzük. Délután spontán beülünk egy kínai filmre, aminek van angol felirata. Egész szépen megírt dráma, a foldrengések áldozatairól szól. Nekünk tuti segít abban, hogy rájojjünk, milyen aprócska a mi bajunk. Ez ad egy kis erőt, amire szükségünk is van.
Ezúttal ülőjegyünk van a vonaton, de a 12 órás éjszakai út így is embertpróbáló.

Megint tomegverekedésre emlékeztető felszállás, aztán egy zsebkendőnyi ülőhely. Mindenhol mocsok, a ruhánk fekete az üléstől, a szandálomban a szemben ülő család kajája folyik. Én alvótehetségemnek koszonhetően azért el-elszunyókálok, de szegény Miki kezd begolyózni. Elérkezik a pont, amikor már nem tudom hogy vígasztalni. Az éjszaka hőse „Shrek macska”, akit a McDonald’sban kaptam egy szendvics mellé. Gombnyomásra dorombol és mond valamit kínaiul. Egyszerűen nevetni kell! Átlendít minket a holtponton :) Reggel 7-re beteg gyomorral, de tobbé-kevésbé ép elmével megérkezünk Xi’an-ba.

Megállt az idő - Csongrád

Sziasztok!

Szeretném megosztani veletek a szomorú hírt, hogy vasárnap meghalt a csongrádi nagymamám.
Néhány hónapja tudtuk meg, hogy nagymami nagyon beteg. Azóta sajnos gyorsan romlott az állapota. Az elmúlt hónapokban anya végig ott volt vele, együtt tették meg útjának befejező szakaszát.
Ma volt a temetés. Most nem jó messze...
Mit is mondhatnék.

Emlékezünk Rád, Nagymami!

augusztus 6-9. Wutai Shan/Kína (miki)

Datongból 4 óra, álomszép tájakon átvezető buszozás után érkezünk meg Wutai Shanba, ami magyarul ot teraszos hegyet jelent. A csúcsokon kívűl az itt található tobb, mint 50 buddhista templom miatt is érdekes a hely. Már a buszon hagyjuk magunkat rábeszélni az első szállásra. Az ára nagyon jó, igaz ehhez az Eszti helyi árusokat idéző alkudozása is hozzájájárul. A bérelt szoba minősége híven tükrozi az árát. Az egyik este arra leszünk figyelmesek, hogy a plafonról az ágyrunkra csopog a víz. Lemegyek megemlíteni a tulajnak, mire ő mosolyogva a kezembe nyom egy tekercs celluxot :).

A természet és a spiritualitás Kínában is nagy vonzerőnek számít. A kis faluban tobb ezer helyi túrista van, majdnem annyian, mint az őket kiszolgáló árusok, éttermek, hotelek.

A tervünk így csak félig sikeres: a várost ugyan sikerült hátrahagynunk, a tomeget azonban már nem. A kovetkező három napban megnézünk vagy egy tucatot a hegyek kozott megbújó színes, tibeti templomokból. Kínának ezen a részén ugyanis a tibeti és a mongol buddhizmust gyakorolják.







A napok túlnyomó részét azonban a szobánkban toltjük, amiért egyértelműen a bunkó kínai túristákat okolom :). Az utolsó napon, az elhasznált wc-papír mennyiségéből már sejtettük, hogy valamikor, valahol, valami olyat ettünk, ami az elkovetkező időszakban igencsak megkeseríti majd az életünket.


A Kínai (túl) Nagy Fal(at?): az eddigi országokban vendégként próbáltuk a helyi szokásokat és kultúrát tiszteletben tartani. Ez igaz volt még akkor is, ha nem értettük, vagy ne adj isten nem szerettük azokat. Itt azonban, a mi normáinkkal mérve akkora tahók az emberek, hogy azt csak akkor hinnétek el, ha ti is itt lennétek, és a bőrotokon tapasztalnátok meg. A kopkodés, lokdosődés, nem-sorbanállás és az arcodba akár hosszú percekig bamba pofával bámuló tomeg az alap. Nagyjából mindent úgy űznek itt az emberek, hogy az kicsapja a biztosítékot. Szegény Eszti finom lelke teljesen kész van, és már-már bepakolta őket a húdenagyonutállakmindannyiótokat kosárba:). Nekem úgy tűnik, hogy részben a mindent átható igénytelenség lehet a ludas.

Mindenhol mocsok van, senki nem figyel a másikra. Sokszor egyszerűen egymásnak mennek az emberek emiatt. A napokban például az Esztit egyszerűen elsodorta egy buddhista szerzetes egy olyan 5 méter széles úton, ahol senki más nem járkjált. A jóember, aki elméletileg nőt soha nem érinthet, úgy sétált tovább, hogy észre se vette a torténteket. A dolog másik fele a mi kondícionálásunk. Már gyerekként megtanultuk, hogy mit illik és mit nem. Itt meg millióan tesznek rá, és mintsem tudva a mi kis normáinkról, idegesítik a magyar utazót. A dolgok első felén nem sokat tudunk változtatni. A másikon meg egyenlőre nem tudunk, illetve hülyék lennénk :). Igaz, azért próbálkozunk. Minden nap megfogadjuk, hogy igyekszünk toleránsabbak lenni, de 10 perc is elég hozzá, hogy tobb országon át meditációval csiszolt bensőmben olyan dühot érzek, hogy legszivesebben felképelném a kovetkező bamuló-kopkodőd. Szinte vicces, hogy mennyire nem tudok uralkodni az érzelmeimen. Olyan, mintha egész Kína az én türelmemet próbálgatná, kozben meg én fordítom le magamnak az érkező ingereket! Ilyenkor kissé szomorúan jovok rá, hogy milyen messze vagyok még az állandó belső nyugalomtól, illetve ilyenkor a belső érzelmeim kivetüléesként, eltorzítva látom a világot és nem olyannak, amilyen az valójában. Edzésnek elsőosztájú a hely.

augusztus 5. Datong/Kína (eszti)

A mai napon ellátogatunk a kozelben lévő buddhista barlang-szentélyekhez. A nap nagyobb részét itt sétálgatjuk át. A szobrok és faragások 1500 évesek, és valóban lenyűgozőek. Íme pár kép :)







Hazafelé tanúi vagyunk, hogy készül gyorsított verzióban a torténelem. A barlangok koré egy új templom-komplexum épül. A régi időket a formák idézik, az anyagok már kevésbé, a bambusz tetőt, a kofaragásokat betonból ontik ki. Van benne valami félelmetes.

Délután visszaérkezünk a városba. Daton egy bányász város, a maga másfél millió lakosával alig jelolik a térképen.

Ismét támpont a méretekhez: pár éve olvastam, hogy Kínában 210 olyan város van, amely lakossága meghaladja az egymillió főt!!! Egész Európa 35 ilyet tud felmutatni...
Mit is mondjak. Hát nem vagyunk teljesen lenyűgozve a kornyezettől. Amikor szmogról beszélünk, akkor azt képzeljétek el, hogy az utca túloldala homályos, a levegővétel nehéz. Emlékszem, hogy két éve tobb sportoló ezért nem jott el a pekingi olimpiára...
Sajnos a szó, ami folyamatosan az eszembe jut, az az igénytelenség. Ez természetesen szubjektív vélemény, és nem jó érzés leírni, de számomra van valami lehangoló az egész helyben, és sajnos még inkább a lakóiban. A folyamatos kopkodésről már irtunk. Hát ez tényleg tényező. De ezen felül az emberek tobbsége ápolatlan, modortalan, kulturálatlan. A buszra való felszálláskor mindeki szanaszét lokdosi egymást, akkor is, ha bőven jut hely mindenkinek. Az utcán ránk lépnek, megloknek, gátlás nélkul méregetnek, de a koszonést, mosolyt nem viszonozzák. Nyilván más kultúra, mások a normák, de nehéz ezt szem előtt tartani. Az a benyomásom, hogy a mindenfelé elterülő piszok itt inkább az érdekteleség, mintsem a szegénység kovetkezménye. A fair képhez hozzátartozik, hogy amikor segítséget kérünk, akkor az esetek tobbségében kedvességre, és jószándékra lelünk. És mégis. Valahogy osszességében nem sikerül a pozitív oldalát megragadnom a helyzetnek. El is dontjük, hogy elég a városból, irány a természet, ahol tobb az oxigén és kevesebb az ember :)

augusztus 4. Datong/Kína (eszti)

A vonatjegyünket már tegnap megvettük. A méretekről csak annyit, hogy 80 pénztárnál lehet jegyet vásárolni, és így is ¾ órát álltunk sorba, szóval készülünk a mai napi tomegjelenetre.
És íme. A szerelvényen annyian vannak, hogy 5 perc, mire egyáltalán fel tudjuk nyomni magunkat valahogy. Állójegyünk van, úgyhogy keresünk egy talpalatnyi helyet, és próbáljuk átkapcsolni az agyunkat, mivel 6 órás út áll előttünk. Útitársaink érdeklődőek, akik közelebb állnak, hozzánk szólnak, hozzánk érnek vagy csak bámulnak. Egy előttünk ülő 6-7 kislány nem mer ránk nézni, de teljesen önfeledten játszik a Miki ujjaival :) Interakció ide vagy oda, azért elég kemény ez a vonatút. A 6 óra állás magában is elég zúzós, de közben az emberek folyamatosan lokik-tolják egymást, minket sem kímélnek.
Valahogy azért csak eltelik az idő, és végre megérkezünk a Pekingtől 300 km-re lévő Datongba. Szusszanunk egyet a pályaudvaron, aztán remegő lábakkal elindulunk szállást keresni. Egy órát gyaloglunk a csomagokkal az óriás szmogban, de hotelnek se híre, se hamva. Az útikönyvünk által említett két opció be van zárva. Hogy teljes legyen a nap, mégy egy óriás zuhét is kapunk a nyakunkba :)
Este 8-ra sikerül egy taxis, egy biztonsági őr és rengeteg pantomim segítségével egy szobát találnunk. Már azon gondolkodom, hogy megkaphatjuk a „kőkemény” jelzőt, de amikor meglátom a fürdőszobát kiakadok: egyszerűen elég a piszokból! Nem vészes a dolog, de a „kőkeménység-díj” átadása így sajnos elmarad :)
Amikor végre elalszom, azt álmodom, hogy állok, és le szeretnék ülni :)

július 29 - augusztus 3. Peking/Kína (miki)

Kína elsőre szavakban: szmog, tömeg, kommunizmusnak hűlt helye, életveszélyes közlekedés, félelmetes a bámuló, tülekedő tömeg, segítőkészség, nincs lehúzás, tömeg, szmog.
Úgy döntünk, hogy itt az ideje, hogy befoltozzuk az blogunkon és emaileinek egyre növekvő hiányosságokat. Az elkövetkező 2 napban szinte ki sem mozdulunk a szállásról, csak enni megyünk át a szomszédos éttermek valamelyikébe. Amit e rövid idő alatt látunk, az a mindent eltakaró óriási szmog és a hatalmas tömeg (ezzel még a szmog sem bír). Az idő vasfoga : Pekingben, 29-én 1 üveg kínai sörrel és egy kis tortával kiegészülve, csendben ünnepeljük a 35. szülinapomat :)

Az önkéntes szobafogság után újult erővel vetjük bele magunkat a város forgatagába. Első célunk a tiltott város. A bejárat felett Mao hatalmas portréja néz bizakodva a jövőbe. A pénztárnál bepróbáljuk a diákigazolványunkat, és csodák- csodájára féláron engednek be minket. Ez a stratégia Kínában egyébként később majdnem mindenhol beválik. Ez azonban nem ez az egyetlen élményünk a bejáratnál. A kínaiak 6000 éves történelmük alatt nem tanultak meg sorban állni (ez nem volt szép tőlem), így az egyik kassza amolyan dühöngő funkciót lát el, ahol az embek tolakodnak, lökdosik egymást. A kiabálástól eltorzult és kivörösödött arcok és testek oda és vissza préselik magukat a jegyért. A vicc az, hogy ez legalább addig tart míg a csendes jegyszerzés, de hát a szokás nagy úr.

Az épületegyüttes impozáns méretével csak a látogatók tömege veheti fel a versenyt. Nem is kell hozzá túl sok idő, hogy élesben is elsüthessem az "ezek annyian vannak, mint a kínaiak" hasonlatot (bár ez itt nem számít annak). A formák ugyanazt a vonalat követik, mint a japán és koreai templomok illetve paloták. Igazából a méret az, ami újdonságot nyújt számunkra.



Pár óra a szép épületek és magas falak közötti sétálásból elegendőnek bizonyul. Átbandukolunk a helyi városligetbe, ahol teljes a hétvégi idill.

A délutáni napsütésben családok sétálgatnak, bringáznak, csónakáznak. Az idősek sakkoznak kártyáznak. A gyerekek sírnak. A férfiak isznak. Végre újra otthon érezzük magunkat:).


Este még eljutunk az óvárosba, ahol kis, hangulatos épületekben kávézók, bárok és kreatív portékákat árusító boltok teszik teljessé az utazók napját. Valahogy visszavonszoljuk magunkat a szállásra és kiterülünk. Hova tűnt mostanra a reggel még kiapadhatatlannak látszó energia?

Vasárnap még nagyobb tömegbe vetve magunkat megnézzük a nyári palotát. A hely a császári család kedvenc pihenő, majd a 18. sz-tól állandó tartózkodási helye lett. A palotát bemutató kis múzeumban megint felhúzzuk magunkat a már jól ismert receptet olvasva. Angolok, Hollandok és még 6 ország itt is megmutatta, hogy ki az úr... A palotába belépve hamar kisimulnak a ráncok. A sok ember ellenére olyan békés a hely, hogy egész nap itt bóklászunk a hatalmas tó(ami a palotakert 2/3-át teszi ki) és a pagodák körül.


Hétfőn elmegyünk megnézni, hogy mit alkotnak a kortárs kínai művészek. Egy hatalmas használaton kívüli gyárat (mint a csepeli Ganz)szépen lassan kis galériák, műhelyek leptek be. A műtermek előtt kültéri szobrok, kis kávézók és szuvenír boltok (ahol Mao a sztár) dobják fel a hangulatot.



A fővárosban töltött utolsó, teljes napunkat a nagy fal megmászásának szenteljük. Megtudjuk, hogy sok helyen csak romokat látni, mert a gazdák elhordták a falat a földjeikre. Az újraépítés hátterében a hazafiasságot, vagy kulturális örökség megörzését megelőzve a túrizmus áll. Mi egy, a várostól 50 km-re, észak-keletre lévő ép szakaszt választunk. A buszról leszállva a hegyek gerincén több irányban futó falat pásztázzuk szemünkkel. Gyönyörű a látvány.


Nem tudjuk (de talán nem is számít), hogy önmagában ennyire szép-e, vagy csak már annyit hallottunk róla, hogy mi is feltuningoljuk a látottakat. Kiválasztjuk azt a részt, ahol a legkevesebben próbálkoznak, és elkezdünk kaptatni a meredek lépcsősoron. A bástyákon meg-megállunk panorámázni, majd egy óra múlva megérkezünk a fal legmagasabb tornyához. Nekünk ez a hely még egy ok miatt különleges. Az ázsiai utunk legészakibb pontjához érkeztünk, amit egy igazi turista képen meg is örökítünk.

Miután visszabuszozunk Pekingbe, este megnézzük a kivilágított tiltott várost és a Tiananmen teret.

Extrém kínai jelenség, ami mellet nem lehet szó nélkül elmenni. A köpni kell pekingi receptje: a turistacsalogató utikonyvünk szerint a nagyvárosokban már csak kevesen, az előttünk itt jártak történetei alapján pedig mindenki köpköd Kínában. Szerintem valahol a kettő kozott található, de inkább az utóbbi felé hajik az igazság. A jelenség ereje nem is a mennyiségben, hanem az igénytelenségében rejlik. Hozzávalók:
1. Végy egy férfit (lehetőleg egy haskozépig feltűrt trikóban), lehet nem dohányzó is, de az nem olyan vagány.
2.Most végy (illetve a kiválasztott férfi vegyen)egy nagy levegőt és közben szippantson fel minden lerakódott kopő-alapanyagot a testéből. A cél egy olyan hang elérése, amit csak egy komoly tüdőbeteg, vagy egy nagyon tapasztalt sárkány tud kiadni.
3.A megfelelő pillanat kiválasztásához várd (várja) meg a tömeget, majd métóságmentesen kopj egy acélkeménységűt a betonra/fűre/járókelók lábára.
Az egészből mit sem értő turista minnél nagyobb undorának kiváltásához fontos a hozzávalók megfelelő aránya, valamint a tökéletes időzítés (a felszívő részt látod,hallod, míg a köpéskor már elhaladsz a demonstráló előtt, és csak reméled, hogy nem téged talál el :)
Remélem senkit nem tántorítottam el, de érdekes, hogy egy társadalom mit tart elfogadhatónak és mit nem. Nálam az itt látottak után szinte minden belefér.
A másik pekingi nagyágyú a játszótéri közös táncolás. A metró megállónk melletti téren esténként akár 100 ember is összegyűlik. A hangszórókból Modern Talking Jo már hárt című (már 15 éve is elég ciki) számára, és egy láthatatlan karmester irányítására, töksötétben ropja a tömeg. Szerencsénkre láthatjuk ennek egyéni és társastánci formáját is. Mit mondjak nem gondoltam volna, hogy ezt a számot még halljuk valaha az életben. Arra meg pláne nem, hogy mosolyt csal az arcunkra. Az élet nagy móka és tanítómester:). Nem keveset röhögünk, amikor megnézzük az itt készült videót.