februar 2-5. Dhaka/Banglades (miki)

A főváros. A riksák fővárosa. 15 millióan élnek itt, a biciklis riksák számát pedig 600.000 körülre saccolják. Az utcákon sétálva ez abszolút hihetőnek tűnik, amerre csak nézünk, ezek a háromkerekű csodák billegnek, felületükön pedig a bangladesi kortárs művészet bontakozik ki. Festve, varrva, ragasztva, vallási képektől kezdve, a legújabb filmcsillagok arcképéig. 

A hely egyébként nem más (legalábbis a külső szemlélő számára), mint nagy betűs Káosz. A közlekedés átláthatatlanságáról és veszélyességéről a mindenfelé heverő törött üvegek, a minden oldalukon horpadt járművek, a gigantikus méretű lökhárítók,és sajnos a végzetes kimenetelű balesetek magas száma tanúskodik. A jelzőlámpák rendszerint nem működnek, de ha mégis nem sok figyelmet szentelnek nekik. Nincsenek sokkal jobban megbecsülve a forgalmat irányítani próbáló rendőrök sem. A minden irányból hallatszó dudaszó is csak a pokoli színtér hangsúlyos zenei aláfestéséül szolgál.

Mi a kora reggeli órákban érkezünk meg buszunkkal. Az idevezető, egész éjszakás utat egy szóban ámokfutásnak lehetne nevezni. Kicsit bővebben talán pedig úgy tudnám átadni a tapasztaltakat, hogy a sofőrnek az a kényszerképzete, hogy vagy egy bankrablás után menekül, vagy, hogy ez élete versenye. Na ezzel a ténnyel koránt sem könnyű megbarátkozni, aggódni azonban akkor kezdünk, amikor Dhakába érve azt látjuk, hogy az összes sofőr hasonló betegségben szenved. A négysávos úton tíz jármű versenyzik a továbbjutásért. A kiabálásból és a gesztikulálásból ítélve nagyon a magas lehet a tét. Itt a gyalogosok nem közlekednek, hanem túlélnek. Az elkövetkező napokban több általunk tutira vett balesetet kerülünk el az utolsó pillanatban. Egyébként ez a vehemencia és vérmérséklet nem csak a közlekedést jellemzi. Csak tipp, de talán az ország rövid múltja, a nemzeti identitásának keresése áll a dolog hátterében. Látszólag az itteni politikai élet sem úriemberek időtöltése. A korrupciós és emberrablással kapcsolatos híreken túl a helyi lapban olvashatunk arról, hogy az ellenzék megpróbálja az átmeneti kormány státuszát visszaállítani, melyre a kormánypárt az ellenzéki vezető uszítás miatti száműzetésével, valamint fiai kivégzésével fenyegetőzik. Mindezeken túl a saját szemünkkel is láthatjuk a forrásban lévő demokráciát. Mindennaposak a tüntetések, melyeket hatalmas hangerő, tömeg és fegyveres rendőri jelenlét kísér. Kérdéseinkre, hogy mi is történik udvarias, de általában semmitmondó válaszokat kapunk.

A helyi múzeumban feltárulnak előttünk a 41 éve lezajló függetlenségi harc véres részletei, mely talán magyarázatul szolgálhat a most játszódó eseményekre is. Az akkor még Kelet-Pakisztánként ismert ország lakói ellenálltak a Pakisztán által hivatalos nyelvként bevezetni kívánt Urdu nyelvhasználatnak (itt ugyanis a bengáli Bangla használatos). A tüntetések felkelésbe majd szabadságharcba torkollottak. Az ennek leverésére érkező hadsereg véres megtorlásokkal válaszolt. A kilenc hónapig tartó konfliktusoknak végül az vetett véget, hogy India érdekelt volt Pakisztán gyengítésében, és megsegítette a függetlenedni kívánó Bangladest. Itt felsorolnék néhány adatot, melyek megdöbbentőek. A Bangladesiek szerint a harcok alatt mintegy hárommillió embert öltek meg, kétszázezer nőt erőszakoltak meg, illetve tíz millió ember menekült Índiába. Az értelmiséget szisztematikusan felszámolták.

És amit mi látunk: a férfiak fellépése itt komolyabb, kevésbé játékos, mint Indiában. Sokszor már a „hogy vagy?” ártatlan kérdése is indulatosnak tűnik számunkra. Mi ezt úgy látjuk, hogy a fentieken túl ez a helyi társadalmi berendezkedés terméke. A városban szinte egyáltalán nincsenek nők, sem az utcákon, sem az éttermekben, sem az üzletekben, sehol. Azért semmi rendkívüli nem történik (bár az Esztit néha bicskanyitogatóan bámulják), többnyire kedvesek, csak nagyon is intenzívek a helyiek. Naponta ezerszer fogunk kezet, meghallgatjuk, hogy miért Banglades a világ legjobb helye, mondjuk honnan jöttünk és miért nem tudunk vízumot szerezni Magyarországra beszélgetőpartnereinknek. Egyébként a magunkfajta, embereket kissé félve fotózóknak igazi paradicsom. Szinte mindenki kér, hogy őt, vagy a barátját kapjuk lencsevégre.

Ja, es a fali ujsag is teljesn uj ertelmezest kap :)

A város Old Dhaka névre hallgató része a legizgalmasabb számunkra. Az öreg, girbegurba utcákon, sikátororokon sétálva eljutunk a várost kettészelő folyóig, ahol egy kis lélevesztőről új szemszögből láthatjuk a nyüzsgő várost. A folyó színe és szaga alapján leginkább egy eldugult csatornát juttat az eszünkbe. Az egyik parton, a személyszállító hajók, ladikok kikötője, míg a másikon a hajódokkok sokasága terül el. Itt hatalmas csinnadratta közepette folyik a javítás. Férfiak verik le a festéket, rozsdát hajók oldaláról, majd hegesztik, alapozzák és festik újra, mielőtt útjukra engednék azokat.

A folyón mindenféle méretű hajót találunk. A közlekedés itt sem normális. Hajósunk kis evezőjével pont annyira tér ki a többtonnás uszályok elől, hogy a ladikunk izgágán imbolyog a fekete lé felszínén, és igaz mi nevetünk ezen, de egy percig sem ülünk nyugodtan a hátsónkon.

Találunk egy kajáldát, ahova szívesen térünk be újra és újra. A menü persze még mindig körris zöldség, bár itt legalább nem rejtenek bele (csupa segíteni vágyásból :) ) hús és haldarabokat a vegetáriánus ételbe. A pincérek olyan kedvesek és viccesek, hogy a kézzel- lábbal kommunikálás ellenére mindig feldobva jövünk el tőlük.

Egyik alkalommal a szomszéd asztalnál is felfigyel erre két úr, és ők is csatlakoznak a társalgáshoz. Az események felpörögnek és kifelé már együtt sétálunk az urak üzlete felé. Mikor megérkezünk ruhanagykereskedésükbe, ami pont úgy néz ki, mint egy garázsba bedobált ruhadomb, már jön is a tea, és a kérdések, hogy nálunk mi mennyibe kerül. Ekkor már a szemükben látható a dollárjel csillogása. Próbáljuk udvariasan, de határozottan a tudtukra adni, hogy nem érdekel a partneri ajánlat és megkérni őket, hogy ne pakolják tovább a nekünk szánt ajándék ruhahalmot. Ekkor már azt ecsetelik, hogy úgy érzik, mintha az Eszti a nővérük lenne. Végül fejenként egy-egy darabbal a hónunk alatt menekülünk, egy-egy email címért cserébe.

Már írtuk, hogy az országban a muzulmán előírások értelmében tilos az alkoholfogyasztás. Könyvünk szerint azonban létezik egy-két elárusító hely, ami felkelti az érdeklődésünket :) Már az épületet sem könnyű megtalálni. Kérdezősködés után végül egy szinte teljesen sötét terembe lépünk be. Először áramszünetre gyanakszunk (napi jelenség), de hamar leesik, hogy a lényeg a fogyasztók inkognitásának megőrzése. A pincér az egyetlen üres asztalhoz vezet minket, és mi zseblámpáinkkal világítjuk meg a kezében lévő üres sörös dobozokat, amiket demonstráció céljából hozott. Az árak hallatán kissé megszédülünk, de ha már idáig eljöttünk, csak megosztunk hárman két kis helyi dobozost. A langyos és rossz ízű sört kortyolgatva még jobban erősödik az érzésem, hogy valami titkos, tilos dolgot művelünk a sötétség leple alatt. Ezt tovább fokozza a szomszédos asztalnál halkan beszélgetők visszafogott viselkedése is. Az összeesküvők tanyáját hamar magunk mögött hagyjuk, miután a számlát majdnem az egyik vendégnél próbáljuk rendezni.

Másnap elbúcsúzunk Zolitól. Csaknem héthetes közös utazásunk itt ér véget. Nagyon jól éreztük magunkat vele. Sokat nevettünk, beszélgettünk, próbáltuk megfejteni a látottakat, hallottakat és azok rezonálását magunkban. Nemcsak hogy abszolút ideális társunk volt, aki színesebbé tette az utat, de az egész utazás ötlete is az Ő fejéből pattant ki, és aki valószínűleg most a bajusza alatt kissé fintorogva olvassa ezeket a sorokat, mindegy, akkor is köszönjük:)

Immáron kettesben vágunk neki újra a káosznak. Nagy nehezen megtaláljuk a helyi 500 méter hosszú hindu utcát, ahol egy ajtónyílásnyi helyen feltárul a hindu panteon teljes színpompájában és bizarrságában. Meglátogatunk egy gyönyörű mecsetet is, hogy ellensúlyozzuk vallási kilengésünket :)

Még jut idő a helyi nagy piacra is, ahol a könyvek, műanyag- és illatszerboltok mellett az arany és a híres bangladesi kelme a legnépszerűbb árú.

Igaz, amerre mi járunk, ott mind az eladók, mind a vevők inkább minket néznek. Találunk itt gyorskajáldát, ahol meglepően jó szendvicseket és kólát is rendelünk.

Az Eszti nem egy nagy vásárló bajnok, de itt nem bír ellenállni a színes sálak csábításának. Én pedig egy, az országot bemutató fotóskönyvvel a hónom alatt távozom.

Végül még egy éjszakára beköltözünk minden idők legbüdösebb szobájába, hogy hányingereinkkel együtt álomra hajtsuk a fejünk.

Másnap aztán továbbindulunk Kolkata felé, ahol a Zsuzsi már vár minket.

Szóval köszönünk mindent Banglades! Köszönjük, hogy itt lehettünk majd három hétig, ahova a turizmus még nem érkezett meg, és így sokkal nyersebb valójában (és sokkal több szükséges energiával) tapasztalhattunk meg országot, mint bárhol, ahol korábban jártunk. Köszönjük a szép Chittagong hegyvidék látványát, különösen a békés hajóutat a Boga-tó környékén. Köszönjük az emberek érdeklődését, és hogy megtapasztalhattuk milyen lehet a filmcsillagok élete. Köszönjük, a kihívást, hogy megmutattad határainkat. Köszönünk mindent, de, hogy viszont látsz minket újra, azt nem merjük ígérni :)

 

 

januar 29 - februar 1. Bandarban/Banglades (eszti)

Ismét busz. Az ellenőrző pontnál hármunkat leszállítanak, mert turistáknak csak külön engedéllyel lehet erre a vidékre látogatni. Ennek a tájegységnek sem etnikailag, sem vallásilag, sem nyelvileg nincs sok köze Banglades többi részéhez, ezek alapján sokkal inkább Burmához (Mianmar) tartozik. Az emberek jellemzően délkelet- ázsiai vonásokkal rendelkeznek, javarészt buddhisták vagy keresztények. Mindezért előfordulnak incidensek, az itt élők több autonómiát szeretnének, a bangladesiek pedig asszimilációt. A külön csekkolásunk biztonsági megfontolásból történik, valamint tudni akarják, hogy nem vagyunk misszionáriusok. Elég volt a térítésből, minél több a nem muzulmán, annál több a gond.
Reméljük, hogy a sok-sok fényképekkel sikerül valamennyit visszaadnunk abból, hogy micsoda gyönyörű és különleges vidék ez...

A katonák ellenőrzik a Chittagongban beszerzett papírjainkat, kérdeznek párat, megnézik az útlevelünk, bejegyeznek minket egy könyvbe. Végül mondják, hogy ha megérkezünk Bandarbanba, akkor első utunk az őrállomásra vezessen, ahol kiállítják nekünk a helyi engedélyt. Úgy néz ki, engedélyesdit játszunk :) Délután aztán útlevél és vízum másolás, őrállomás, helyi engedély. Másnap a szállásadónkkal, aki hihetetlen kedves és segítőkész, elmegyünk valami helyi hivatalba, ahol kiállítanak nekünk egy további speciális engedélyt, amivel elmehetünk majd azok közé a falvak közé, ahova szeretnénk. Ezt 11 helyre faxolják el, illetve nekünk is lemásolják 5 példányban, hogy legyen az útra. Összepakolunk a három napos túrára, a táskánk dugig engedélyekkel, aztán elindulunk a Boga-tó vidékére.
Először egy három órás buszút gyönyörű, szerpentines úton, aztán ezt követi bangladesi utazásunk számomra talán legmegfogóbb élménye. Beülünk egy fa csónakba vagy15 helyi lakossal, és a hajócska két órán keresztül evickél a széles, de nagyon sekély folyó homokdűnéi között. Ahogy lassan haladunk a szorosban, a táj és az emberek békessége szinte simogatja a lelkünket. Nincs dudálás, nincs kiabálás, nincs szmog, nincs szemét, sőt, még minta minket is kevésbé bámulnának :) A kis falvak lakói ruháikat és magukat mossák a folyóban, és végre látni nőket is! Méghozzá magabiztos, vidám, csador nélküli, nevető nőket :) Akik pipáznak :) Részesei leszünk a folyón zajló hétköznapoknak. Az egymáshoz kötözött bambuszrudakat több száz méteres tutajokként úsztatják lefelé, iskolába igyekvő kislány szoknyáját fogva szeli át a folyót. Rizsföldek, bambusz házikók, kecskék, béke...

Amikor megérkezünk, a folyóparton már várnia kéne minket egy túravezetőnek, mivel egyedül itt már nem lófrálhatunk, de nem vár senki.

Besétálunk a faluba, kérdezünk, mutogatunk, és előbb-utóbb megtaláljuk a megfelelő embereket. Egy férfi közli velünk, hogy további engedélyekre lesz szükségünk, úgyhogy még négy példányban lefénymásoljuk az útleveleinket és a vízumainkat. Ezeket másnap reggel el kell vinni először egy katonai táborba, aztán a rendőrségre, hogy legálisan kiránduljunk. Eddig 56 oldalnyi engedélyre és fénymásolatra volt szükségünk, a faxokat nem számítva. Egy tavat szeretnénk megnézni :) Többek között alá kell írjuk, hogy kirándulás alatt nem bonyolódunk teológiai vitába. Ezt viszonylag könnyű betartanunk, mivel az idő közben előkerülő túravezetőnk annyit tud angolul, hogy „no problem”. Ezt egyébként nagyon sajnáljuk, mert reméltük, hogy majd sokat mesél az itteniek életéről, de hát mit is mondhatunk erre?! No problem. És nekivágunk.
Katonai bázis, aztán rendőrség. Ez utóbbin újabb engedély: az 57. papírlapunkra a következőt kell írjuk angolul: „Könyörgünk, hogy mondhassuk, nagyon szeretjük a természetet és a kultúrát, és ezért jöttünk. Imádkozunk, hogy nem kell nekünk rendőri kíséret, mivel nagyon jó túravezetőnk van. Tisztelettel köszönjük!” Na, ennyit a papírokról. Végre sétálunk. A vidék nagyon szép, hegyeken-völgyeken és kis falvakon át visz az utunk. A vezetőnktől próbáljuk megtudni, hogy kell a helyi nyelven köszönni, de nem sikerül, marad a mosoly.

Talán 5 óra gyaloglás után megérkezünk a tóhoz. Partján 15-20 bambusz házikót számláló falucska, nagyon békés vidék. Előtte azonban még – ki nem találjátok – katona bácsi. Bambusz házikóban egy asztal zászlóval leterítve, géppuska az asztalon, és századjára bejegyeznek minket a századik könyvbe. A Pentagonba tuti egyszerűbb bejutni...

A délután viszont katonamentes, és a miénk. Először is eszünk egy nagyon jót a vendéglátó család főztjéből. Kis pihi, aztán úszunk a tóban, ami nekem mondjuk inkább vicces, mint kellemes, hiszen hosszú nadrágban és pólóban próbálok evickélni :) Később előkerítjük a túravezetőnk, mivel nélküle nem szabad sétálni, és megkérjük, hogy jöjjön át velünk a szomszéd faluba. Láthatóan nem kedveli őket. Annyit megértünk, hogy az első falu keresztény, ez pedig buddhista, és valószínű ez az unszimpátia oka. A jó dolog, hogy itt senki ránk se hederít. Lecsücsülünk a falu közepén egy fa alá, és csak nézzük, hallgatjuk az életet. És van is mit bőven. Amerre fordítjuk a fejünk, élet van. Bambuszból ház épül, nagy üstben kurkuma fő, gyerekek játszanak, kutyák, malacok, tyúkok és kiscsibék pilickáznak keresztbe-kasul. Becsukom a szemem. Csupa jó hang. Mindenki hozzá teszi a magáét. A kalapács kalapál, a malac röfög, a kutya ugat, gyerekek visonganak, léptek lépnek minden irányban. Aztán lassan elbattyogunk, és nem hagyunk magunk mögött semmilyen űrt.

Mire visszaérünk, látjuk, hogy egy teherautóról 50 kg-os rizses zsákokat pakolnak le, amire az van írva, hogy a bangladesi élelmezési és katasztrófa elhárítási minisztériumától jött. Közös nyelv híján erről többet nem tudunk meg.

Estére a vezetőnk szerez nekünk házi rizspálinkát. Bika erős, és egyöntetűen az a benyomásunk támad hogy technokol rapidból készült, mérgezés céljára. Azért két kört megy a kis üveg. Talán ennek és fárasztó napnak is köszönhető, hogy óriásit alszunk az ágyunkét szolgáló pokrócokon.

Másnap aztán sajnos már mennünk is kell visszafelé. Zolinak már „meg vannak számlálva a napjai”, és még nem jártunk a fővárosban. A hazaút egy kőkemény egy órás platón való zötyögéssel kezdődik. Úgy kell kapaszkodnunk ahhoz, hogy ne repüljünk minden felé, hogy az egész felér egy kondi edzéssel.

Sebaj, utána jön a lélek simogató, izom pihentető hajókázás. Ezúttal csak négyen vagyunk a csónakban, és azt nem is motor, hanem egy bácsi hajtja egy hosszú bambuszrúddal. Süt a nap, teljes a csend. Állítom, hogy gyógyító hatású :)

Délután érkezünk vissza Bandarbanba. Miután megvesszük a buszjegyet a fővárosba, marad még egy kevés elütni való időnk. A buszállomás mellett látjuk, hogy egy udvaron tollasoznak. A labdaszedő egy egyenruhás katona, aki minden egyes alkalommal fejét lehajtva adja át a labdát a játékosoknak. Gondoljuk, hogy a négy férfi tuti valami nagy kutya lehet. Amikor észreveszik, hogy figyeljük őket (ezt elősegíti, hogy minket is figyelnek 15-en), beinvitálnak.

Egy perccel később a Miki már meccset játszik velük, Zolinak meg nekem pedig székeket hoznak. A játék nagyon élvezetes, tök jól nyomják, mindenki belead apait-anyait. Közben néha titkár formák aktákat hoznak, amit a tollasozók aláírnak. Beszélgetésre sajnos nem kerül sor, mivel közben jelez nekünk a buszsofőr, akit előre megkértünk, hogy szóljon, ha indulunk. A tálcán felszolgált frissítőt azonban nem tudjuk visszautasítani, pedig próbálnánk megúszni, hiszen sanszosan csap vízből van, ami nem a mi ivóvíz kategóriánk. Annyira kínálják, nincs mit tenni, pár kortyot muszáj inni. Az élményhez hozzáad a limonádéhoz hozzáadott jó adag só :) Na jó, nyomás! Irány Dhaka!