Augusztus 2-4 Hanoi/Vietnám (miki)

Most busz helyett a vonatot választjuk, hogy ismét, már harmadik alkalommal is eljussunk a fővárosba. Jó ide visszajönni! 

Érdekes, hogy milyen könnyen talál magának az ember kedvenc kávézókat, kajáldákat, tereket vagy az utazáshoz legjobban illő zenét. Milyen gyorsan lesz egy új illatból, szagból ismerős. Milyen az ismeretlen kereszteződések, lámpák sokaságából egy-egy ismerősen hívogató útra rátalálni. Valami ilyen egyszerűséggel lett Hanoi kedvenc városunk a maga elsőnek káosznak tűnő sajátos szabályaival. A mindig dolgozó és sokszor egyszerre pihenő, de mindig mosolygó helyiekkel. Ez persze illúzió is meg nem is, de jó érzés ebben lubickolni.

Egy helyet szeretnénk még itt megnézni: Ho Shi Minh házát, ahol élt és dolgozott a vietnámi háború idején, és ami köre mára már egy egész propaganda és turista központ épült. A hatalmas, elkerített téren található a párt székháza, a elnök rezidenciája és a múzeum, ami a nemzeti hősként ünnepelt vezető legendáját igyekszik a rendszer naprakészen tartani. Ennek megfelelően a nyugati turisták számát többszörösen felülmúlják a helyi látogatók. Bejutni is csak egy a repterekről ismerős beléptető rendszeren keresztül lehet. A majdnem 40 fokos hőség ellenére nagy a tömeg. Szerettem volna megnézni az itt található mauzóleumot, ami Ho Chi Minh (egyébként akarata ellenére) bebalzsamozott testével bizonyítja a kommunizmus halhatatlanságát. Szerintem elég morbid, hogy egy elméletileg osztálykülönbségek nélküli, világi társadalomban akkora személyi kultusza van a vezetőknek, hogy még haláluk után is mint, valami bőrszobrot mutogatják őket a nép okulására és áhítatára. Na, de hiába az okoskodás, a mauzóleum sajnos valamiért zárva, pedig elméletileg csak 2 őszi hónapra vonul vissza a vezér a nyilvánosságtól, akkor is csak azért, hogy Moszkvában kicsit karbantartsák.

Most egy új szállást választunk, a régi városnegyedben. Az utcáról egy kis kifőzdén keresztül lehet bejutni. A belső udvaron, ahová az bejárati ajtó és az ablakok néznek, ki-be szaladgáló gyerekek, robogók, száradó ruhák, a mosott és még piszkos tányérok adják az autentikus képi aláfestést.

Malajziába indulásunk előtti napot csatangolással töltjük. Kipróbáljuk az itteni kávés egzotikumokat, a tojásos kávét, aminek a habja cukorral felkevert tojás, illetve a jeges kókuszos kávét. Mindkettő eléggé ott van. A zöld teás kit-katnak viszont csak a színe nyeri el tetszésünket.

Este stílusosan egy helyi kocsmában vacsorázunk, sörözgetünk, és már nosztalgiázunk:). Ekkor az Esztinek szikraként pattan ki a fejéből, hogy vihetnénk innen magunknak haza söröspoharakat. Már korábban megkedveltük ezeket a ginbe-guba, vastag, buborékos falú, nehéz poharakat. Mindegyiknek kicsit más az alakja. Jó kézbe fogni a karakteres darabokat. Megtudjuk, hogy az itteni sörivás szokását először a franciák hozták be az országba, majd a 60'as években a baráti Csehszlovákia segítségével tökéletesítették az itteniek a technológiát. A fővárosiak annyira ragaszkodnak ehhez a tradícióhoz, hogy az itteni sört nem hajlandóak másból inni, mint ezekből a kis üveg poharakból, melyeket egy kis faluban három üvegfújó család készít. Kimondható, hogy ízig-várig kézműves terméktől van szó, amihez már nekünk is fűződik történetünk. Nem vagyunk nagy szuvenír vásárlók, de ennek az ötletnek most nagyon megörülünk. Feltesszük a látszólag egyszerű kérdést (a még egyszerűbb elcsenés helyett), hogy megvehetjük-e s poharakat. A pincérek arcán tanácstalanság tükröződik. Még a főnököt is felhívják, aki pár perc múlva visszaszól, hogy eladóak a poharak, így az este végén jóllakva, sörtől csillogó szemmel és a helyi újságba csavart poharainkkal boldogan hazasétálunk. 

Hosszú út áll előttünk, lehet, hogy már csak ezért is, de nem könnyen hagyjuk hátra ezt a számunkra kedves országot.

július 28 - augusztus 2. Ninh Binh / Vietnám (eszti)

Az éjszakai buszozás ezúttal nagyjából eseménytelenül zajlik. A gyerekek csúszdát csinálnak a hátsó sorban kapott üléseink háttámláiból, egy kedves utas internetet ajánl nekünk, így lefekvés előtt együtt megnézzük a zseniális Totorót (japán, Studio Gibli rajzfilm a 80-as évekből), majd nyugovóra térünk. 

Hajnal 5-kor ébresztenek, és pár perc múlva egy forgalmas út szélén találjuk magunkat a napfelkelte társaságában. Rendezzük sorainkat, és elindulunk Ninh Binh felé.

Nagyon szerettük volna egy természetközeli helyen is lenni Vietnámban. Ahogy a kis taxink közelít a szállásunk felé, a lélegzetünk is elakad. A vidék a hajnali fényben egyszerűen gyönyörű. A valószínűtlenül zöld rizsföldekből gravitációval dacoló függőleges mészkő sziklák törnek a magasba, kis tavak, patakok, csatornák minden felé. A réteken vízibivalyok, az útszélen kecskék és kacsák csapatai.

Egy kedves családnál szállunk meg, a kisfiuk olyan két éves forma, hamar összebarátkoznak Gittával. A non plusz ultra, hogy még medence is van, ahol a gyerekek napi átlag 5 órát ugrálnak. 

A ház maga apró, mint a legtöbb, amit Vietnámban láttunk. A család osztja a mosdót a náluk megszállókkal, és azokkal is, akik csak enni állnak meg a kis kajáldában.

Érdekes, hogy az ici-pici, sokszor alig több mint 10-15 nm-es otthonokban milyen nagy helyet foglal el a felmenők tiszteletére állított oltár. Az eltávozott szülők, nagyszülők fényképei előtt füstölők égnek, és mindig el vannak látva szépen tálalt keksszel, kólával, gyümölcsökkel. Hitük szerint az elhunytak szellemei nem sokkal a haláluk után ezekben a kis oltárokban találnak újra otthonra. Az az előd, akire nem emlékeznek megfelelő módon, sok bajt és balszerencsét tud okozni a családnak, úgyhogy ezzel nem nagyon szokás itt kísérletezni. Ha valakinek nincsenek gyerekei, akik ápolnák a szentélyeket, és elvégeznék a kellő rituálékat, akkor az a szellem nem talál haza, sokáig bolyong, idővel talán valamelyik útszéli kis szentélybe költözik be. A gyermektelenek ezért sokszor egy-egy templomban fizetnek előre a szerzeteseknek, hogy haláluk után végezzék el a szükséges teendőket, és később is ápolják az emléküket.

Itt jegyezném meg, hogy nagyon izgalmas és felüdülő látni, ahogy a különböző vallások egymásba fonódva, mondhatni karöltve szövik át a vietnámiak mindennapjait. Magamban tartottam tőle, hogy a kommunista rezsim kiszorította a riválisokat, de minden sarkon áll egy buddhista vagy egy kínai jegyeket őrző templom, és az embereknek simán belefér, hogy a vietnámi népi vallás valamelyik istenének vagy éppen Konfuciusznak adományokat hoznak, hazafelé fejet hajtanak Buddha előtt, majd otthon füstölőt gyújtanak őseik szellemeinek tiszteletére.

Ninh Binh sem szűkölködik templomokban, szent helyekben, ráadásul ezek sokszor hegycsúcsokon, csepkőbarlangokban, kis szigeteken vannak, úgyhogy van bőven mit felfedezni. A robogó nagy barátunk lett mostanra, bejárjuk vele a vidéket. Ezen a varázslatos helyen feküdt Vietnám fővárosa ezer évvel ezelőtt, így a romok között is bolyongunk egy keveset. Közben halak, gyíkok és denevérek menekülnek a gyerekek lelkes kezei elől. Utolsó nap motorunkat biciklire cseréljük, kerekezve egészen a bőrünk alá elér a hely nyugalma, békéje, szépsége.

Miki közben egy évvel bölcsebb lesz, egy igazi sütivel ünneplünk, az este pedig kifejezetten vidámra sikerül.

Szaladnak a napok, lassan tovább kell álljunk. Itt is barátokat hagyunk magunk mögött, Gittát már félig befogadták a családba, a vacsorákat már inkább velük költi.

Hálásak vagyunk, hogy ezt a zöld arcát is megismerhettük az országnak.

július 21-27. Hoi An / Vietnám (miki)

A főváros nevére hasonlító település utunk következő állomása. Mindössze háromnegyed óra kocsikázás Da Nang-ból és meg is érkezünk. Pont az éjszakai piac nyitásakor csöppentünk bele a forgatagba, és mivel szállásunk a piac túloldalán van, így tájékozódás közben még mindenféle portéka tukmálását is hárítjuk. Az egész napos motorozás, utazás után kicsit fáradt a banda, és az ég is leszakad, így magamra vállalom a vacsoraszerző körutat. Kb. 20 percig csak a sarokig jutok, mert annyira esik, hogy hangosan felnevetek a látványra. Érdekes nézni, ahogy a helyiek robogón ülve egy kézzel a kormányt fogják, míg a másik kezükben esernyőt vagy nejlon zacskót tartva a fejük fölé tartva haladnak Végül csak eláll. Az árusok feltűrt nadrágban botok segítségével öntik le ponyváikról a literszámra összegyűlt vizet. Két saroknyira vacsorát is sikerült intézni.

Érdekes hely ez a Hoi An. A vietnámi, kínai, japán és európai kereskedők fontos állomása lett a város és a 16. századra tetőzött az aranykor. A portékákkal együtt a kultúrák is keveredtek. A kis egyszintes házak egyszerre viselik a keleti és nyugati építészeti stílusok jegyeit. A folyókkal, csatornákkal behálózott várost évente akár többször is elönti az árvíz, ezért a házak a víznek jól ellenálló márványoszlopokon állnak, míg a gerendák vasfából vannak. Minden ház felső szintjének padlóján van egy nyílás, melyen keresztül a gyorsan emelkedő víz elől menekítik bútoraikat, ingóságaikat a helyiek. A többségében vízmosta sárga házak fa ablakokkal, ajtókkal, vastag gerendás tornácaikkal, a sokfelé megtalálható nagyobb utcákat összekötő girbegurba sikátorokkal, buddhista templomokkal könnyen az ember szívébe lopja magát a hely. 

A sötétség leszálltával mindenfelé felgyulladnak a városra jellemző (az itteni üzletek számára törvény által is előírt) színes papírlapionok. A belváros macskaköves utcáiról az autók és a motorok is ki vannak tiltva, így az országra általánosan jellemző motorbúgás és dudahang sem visszhangzik. Mindezek mellé társul, hogy a vietnámi konyha itt a legjobb az egész országban. Ez egy olyan együttállás, ami az ország egyik legnépszerűbb turistacélpontjává teszi a helyet. Itt jön az érem másik oldala. Reggel még ugyan nyugisabbak az utcák. Az árusok kipakolás közben, csak félgőzzel invitálnak boltjaikba, a nappali hőségben többségük az árnyékban ülve pihen, szunyókál. Az este közeledtével azonban a turisták és árusok seregei csapnak össze. A kínálat a szokásos. Az ételek, italok, frissítők mellett az aktuális és helyi szuvenírek áradata szinte teljesen befedik az utcákat, a házakat. Az egymással versengő árusok tömege émelyítő. A forgatagban az utakon a háromkerekű biciklis taxik törnek utat maguknak, a vízen kivilágított fahajók armadája kínálja a ringatózás és a szelfi romantikáját. 

Ez egy olyan jelenség, ami vagy magával ragad, vagy kiköpi az embert. Velünk az utóbbi történik. Azért reggelente főleg én bemerészkedek, mert a fotós énem visszakívánkozik. Szerencsére a folyó túloldalán, ahol a szállásunk is van, megtaláljuk a számításunkat. Lesz egy törzshelyünk, ahol nagyon jókat kajálunk pontom áron. A vega étlap is bőséges, ami azért nem mindenhol mondható el Vietnamban. Már csak ezért megérné maradni:) 

Bérlünk egy robogót, és a város káoszát magunk mögött hagyva lemegyünk mindennap a közeli, eldugott tengerpartra. Itt délelőttönként csak magunk vagyunk. Délután a közelben élő helyiek és gyerekeik jönnek munka után megmártózni. Samu összebarátkozik a fiúkkal, és kis idő múlva lökdösődve, összeölelkezve ugrálnak a vízbe a partot védő hatalmas homokzsákokról. 

Ráérünk, így az Esztivel még egy tetoválást is sikerül begyűjteni a házassági évfordulónk apropóján.

Gyorsan repülnek a napok. Szállásadónkkal, vendéglőseikkel egyre kötetlenebb a viszony, kicsit jobban megismerjük egymást. Mesélnek a városról, picit önmagukról. Gitta már a sokszor egyedül megy le, hogy beszélgessen a házinénivel, akivel semmilyen nyelven nem tudnak kommunikálni:) Az induláskor kis útravalót kapunk a szállásról és uzsonnát a kifőzdéből. Gitta könnyes szemmel mondja, hogy mennyire fognak neki hiányozni az új barátai! 

Még elérzékenyülni sincs időnk, mert utána felpattan egy robogó hátuljára egy teljesen ismeretlen arc mögé, aki az éjszakai buszunkhoz viszi. Mi hátizsákjaink társaságában gyalog követjük őket.
PS: Megvan a repjegyünk, augusztus 15. :)