A
főváros nevére hasonlító település utunk következő állomása.
Mindössze háromnegyed óra kocsikázás Da Nang-ból és meg is
érkezünk. Pont az éjszakai piac nyitásakor csöppentünk bele a
forgatagba, és mivel szállásunk a piac túloldalán van, így
tájékozódás közben még mindenféle portéka tukmálását is
hárítjuk. Az egész napos motorozás, utazás után kicsit fáradt
a banda, és az ég is leszakad, így magamra vállalom a
vacsoraszerző körutat. Kb. 20 percig csak a sarokig jutok, mert
annyira esik, hogy hangosan felnevetek a látványra. Érdekes nézni,
ahogy a helyiek robogón ülve egy kézzel a kormányt fogják, míg
a másik kezükben esernyőt vagy nejlon zacskót tartva a fejük fölé
tartva haladnak Végül csak eláll. Az árusok feltűrt nadrágban
botok segítségével öntik le ponyváikról a literszámra
összegyűlt vizet. Két saroknyira vacsorát is sikerült intézni.
Érdekes hely ez a Hoi An. A vietnámi, kínai, japán és
európai kereskedők fontos állomása lett a város és a 16.
századra tetőzött az aranykor. A portékákkal együtt a kultúrák
is keveredtek. A kis egyszintes házak egyszerre viselik a keleti és
nyugati építészeti stílusok jegyeit. A folyókkal, csatornákkal
behálózott várost évente akár többször is elönti az árvíz,
ezért a házak a víznek jól ellenálló márványoszlopokon
állnak, míg a gerendák vasfából vannak. Minden ház felső
szintjének padlóján van egy nyílás, melyen keresztül a gyorsan
emelkedő víz elől menekítik bútoraikat, ingóságaikat a
helyiek. A többségében vízmosta sárga házak fa ablakokkal,
ajtókkal, vastag gerendás tornácaikkal, a sokfelé megtalálható
nagyobb utcákat összekötő girbegurba sikátorokkal, buddhista
templomokkal könnyen az ember szívébe lopja magát a hely.
A
sötétség leszálltával mindenfelé felgyulladnak a városra
jellemző (az itteni üzletek számára törvény által is előírt)
színes papírlapionok. A belváros macskaköves utcáiról az autók
és a motorok is ki vannak tiltva, így az országra általánosan
jellemző motorbúgás és dudahang sem visszhangzik. Mindezek mellé
társul, hogy a vietnámi konyha itt a legjobb az egész országban.
Ez egy olyan együttállás, ami az ország egyik legnépszerűbb
turistacélpontjává teszi a helyet. Itt jön az érem másik
oldala. Reggel még ugyan nyugisabbak az utcák. Az árusok kipakolás
közben, csak félgőzzel invitálnak boltjaikba, a nappali hőségben
többségük az árnyékban ülve pihen, szunyókál. Az este
közeledtével azonban a turisták és árusok seregei csapnak össze.
A kínálat a szokásos. Az ételek, italok, frissítők mellett az
aktuális és helyi szuvenírek áradata szinte teljesen befedik az
utcákat, a házakat. Az egymással versengő árusok tömege
émelyítő. A forgatagban az utakon a háromkerekű biciklis taxik
törnek utat maguknak, a vízen kivilágított fahajók armadája
kínálja a ringatózás és a szelfi romantikáját.
Ez egy olyan
jelenség, ami vagy magával ragad, vagy kiköpi az embert. Velünk
az utóbbi történik. Azért reggelente főleg én bemerészkedek,
mert a fotós énem visszakívánkozik. Szerencsére a folyó
túloldalán, ahol a szállásunk is van, megtaláljuk a
számításunkat. Lesz egy törzshelyünk, ahol nagyon jókat
kajálunk pontom áron. A vega étlap is bőséges, ami azért nem
mindenhol mondható el Vietnamban. Már csak ezért megérné
maradni:)
Bérlünk egy robogót, és a város káoszát magunk
mögött hagyva lemegyünk mindennap a közeli, eldugott
tengerpartra. Itt délelőttönként csak magunk vagyunk. Délután a
közelben élő helyiek és gyerekeik jönnek munka után
megmártózni. Samu összebarátkozik a fiúkkal, és kis idő múlva
lökdösődve, összeölelkezve ugrálnak a vízbe a partot védő
hatalmas homokzsákokról.
Ráérünk, így az Esztivel még egy
tetoválást is sikerül begyűjteni a házassági évfordulónk
apropóján.
Gyorsan repülnek a napok. Szállásadónkkal,
vendéglőseikkel egyre kötetlenebb a viszony, kicsit jobban
megismerjük egymást. Mesélnek a városról, picit önmagukról.
Gitta már a sokszor egyedül megy le, hogy beszélgessen a
házinénivel, akivel semmilyen nyelven nem tudnak kommunikálni:) Az
induláskor kis útravalót kapunk a szállásról és uzsonnát a
kifőzdéből. Gitta könnyes szemmel mondja, hogy mennyire fognak
neki hiányozni az új barátai!
Még elérzékenyülni sincs időnk,
mert utána felpattan egy robogó hátuljára egy teljesen ismeretlen
arc mögé, aki az éjszakai buszunkhoz viszi. Mi hátizsákjaink
társaságában gyalog követjük őket.
PS: Megvan a repjegyünk, augusztus 15. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése